Néhány évtizeddel ezelőtt a verekedős játékok az árkád termekből az otthonainkba költöztek. Az átállás nem volt egyszerű, a műfaj legkiválóbb szereplői is sokáig különféle gyermekbetegségekkel küszködtek. Egy-egy játékot leszámítva viszont a formula nagyjából érintetlen maradt: jellemzően kaptunk egy online 1v1 módot, egy egyszereplős sztorit (ami legtöbbször végtelenül bugyutának bizonyult), egy árkád módot, és ha szerencsénk volt, akkor egy kiadósabb tutorialt. Aztán jött a NetherRealm, és megmutatta, hogy a verekedős műfajt lehet az AAA kategóriának megfelelő színvonalon is űzni.
Érdemes felidézni, hogy miközben a Street Fighter V első kiadása majdnem tönkretette a széria renoméját, a NetherRealm a Mortal Kombat X-szel és az Injustice 2-vel könnyedén maga alá gyűrte a versenytársakat. Ed Boon és csapata bizonyította, hogy tényleg van haszna a sztorimódnak és más egyjátékos opcióknak, és amennyiben jól csinálják, akkor azok hosszú órákra le tudják foglalni a kompetitív élményektől visszariadó vásárlókat is.
A japán stúdiók sokáig úgy tettek, mintha nem látnák, mi történik nyugati konkurensük háza táján, látszólag minden ment tovább a megszokott mederben, ám a Street Fighter 6-tal töltött napok után világossá vált, hogy ha más nem is, a Capcom bizony figyelt és tanult.
World Tour
A Street Fighter 6 fejlesztőinek két nagy céljuk volt: megszólítani egy új közösséget, valamint tisztelegni a franchise 35 éves történelme előtt. Ezeket elég nehéz összeegyeztetni, pláne ha közben a fejlesztőknek olyan dolgokat is el kell sajátítaniuk, mint a rollback netcode használata és a cross-play integrációja.
Nagy meló várt a csapatra, de ők találtak egy megoldást: három részre osztották a játékot, ami megkönnyítette a fejlesztést és egyértelművé tette, hogy ki hol találja meg a neki szóló játékélményt. Így született a World Tour, a Battle Hub és a Fighting Grounds. Ebből a trióból egyértelműen a World Tour volt a legnagyobb vállalás.
Ez a Street Fighter 6 egyjátékos darabkája, ami tulajdonképpen egy hatalmas JRPG. A különbség a Yakuza: Like a Dragon és a World Tour között, hogy körökre osztott harcrendszer helyett bunyózni fogunk az összetűzések során. Az egész azzal kezdődik, hogy megalkotjuk saját karakterünket, ehhez pedig nevetségesen összetett szerkesztőfelületet kapunk. A karjaink hosszától, a szemöldökünk vastagságán át a bőrünkön megcsillanó fényhatásokig mindent úgy állítgathatunk, ahogy akarunk. Ha nyúztátok a demót, akkor már tudjátok, hogy mire számíthattok, és ha kipróbáltátok a nyílt bétát, akkor már láttátok, hogy a játékostábor milyen borzalmakat szabadított el a Battle Hub online terében (erről később).
A sztori körülöttünk forog, de ez nem jelenti persze azt, hogy a Street Fighter hősei ne csatlakoznának hozzánk. A játék jól ismert szereplői mesterekként vannak jelen a World Tourban, akikkel a sztori vagy a mellékküldetések során fogunk összefutni, és akiktől különböző ütéseket, rúgásokat és különleges csapásokat tanulhatunk. Ahhoz persze, hogy Chun-Li ránk bízza a Soten Ranka titkait, először bizonyítanunk kell rátermettségünket. Minden mester rendelkezik egy Style és egy Bond szinttel. Előbbit azzal tudjuk növelni, ha az adott karakter harcstílusát és mozdulatait használjuk, utóbbit pedig ajándékokkal. A Style növelésével nyithatunk meg új csapásokat, melyeket aztán "felrakhatunk" a karakterünkre, mintha csak képesség-készleteket pakolnánk össze egy pokémonnak. Ha elég mestert ismerünk, akkor idővel előállhat egy olyan helyzet, hogy a főhősünk Ryu tűzlabdáit kombinálja, Chun-Li rugásaival, Manon dobásaival és Jamie piásüvegével.
Úgy keverjük a dolgokat, ahogy akarjuk, és ha egyre többet lógunk a mestereinkkel, akkor a Bond szintjüket is növelni fogjuk. Ezeket ajándékokkal is meg lehet tolni, és alapvetően azt a célt szolgálják, hogy személyesebb kapcsolatot építhessünk ki az adott karakterrel. Randizni ugyan nem lehet Jurival, de el fogja mesélni, hogy mik voltak életének meghatározó pontjai, mi a helyzet a szemével, és SMS-eket fog küldeni, amikor épp a városán kívül intézkedsz. Utazni márpedig rengeteget fogsz.
Kapunk ugyanis két nagy, nyílt várost Metro City és Nayshall képében, melyek bár méretükben eltörpülnek a Persona 5 Shibuyája mellett, azért az látszik, hogy a Capcom láthatóan nem spórolt az erőforrásokkal, ami a tartalmat illeti. Az elsődleges küldetésszál mellett rengeteg mellékküldetés vár ránk, de elmehetünk akár a szeméttelepre roncsokat zúzni, a helyi pizzáshoz kisegíteni, részt vehetünk kosárlabdás kihívásban, vagy összeverekedhetünk a városok legendás harcosaival is. Bármerre megyünk a két fő helyszínen rengeteg izgalmas karakterbe futhatunk bele, közveszélyes bandákat rakhatunk helyre, és vásárlásból érkező nagymamákat üthetünk le, mert valamiért minden sarki fűszeres, rendőr, nyugdíjas és kismama is arra vár, hogy bunyózhasson valakivel. Rengeteg tennivalónk lesz akkor is, ha teljesen ignoráljuk a fősztorit, és valószínűleg mindenki jobban járna, ha így tenne.
Mivel hogy a World Tour lineáris sztoriszála a leggyengébb része az egésznek. A cselekmény kiszámítható, unalmas, vontatott és rettenetesen rosszul ütemezett, ráadásul sehová sem tart. Vannak drámaibb részei, de az utolsó harmada a borzalmas íráson túl egy újabb problémába is beleszalad. Amennyiben szeretnéd minél hamarabb letudni a fősztorit, rossz hírünk van, az ellenfelek rendszerint nálad magasabb szintűek lesznek, ezért mehetsz mellékküldetéseket darálni, amelyek persze hamar elfogynak, vagy a metrókocsikban bujkáló rosszarcokat összeverni.
Hiába vagy te olyan ügyes a hárítással vagy a kombóiddal, hogy azt Justin Wong is megirigyelné, ha az ellenfeled 12 szinttel magasabb nálad, és emiatt annyi HP-ja van, hogy az összecsapás még tökéletes játékkal is 10 percig tartana, ráadásul amint vétesz egy hibát az MI egy ütésből lecsapja az életerőd 60 százalékát. A szintezés és a statisztikák végig fontosak a World Tourban, és az értékeinkhez ruhák, ételek és kiegészítők is hozzátehetnek. Ezzel addig semmi baj nincs, amíg a sztoriküldetések során szépen lépkedjük a szinteket, de a kampány utolsó fejezetéhez érve már akár 2-3 óra grindra is szükségünk lehet a fősztori folytatásához.
Szerencsére a rengeteg mellékküldetés, a minigamek és a mesterekkel lógás elég jó élményt kínálnak ahhoz, hogy kitörölhessük az emlékezetünkből a történetet. Az igazi sztori valójában a mesterek története, a saját utazásunk, és hogy mit kezdünk magunkkal akkor, amikor már a World Tour minden szegletét kiélveztük.
Battle Hub
A Capcom ránézett azokra az online lobbikra, amikkel az ArcSystem Works és a Jump Force kísérletezett, és azt mondta, hogy "megy ez nekünk jobban is". Ennek az eredménye lett a Battle Hub: egy online 3D-s tér, ahová vihetjük magunkkal a World Tour avatárunkat, és haverkodhatunk más játékosokkal.
A Battle Hub tele van virtuális árkád gépekkel, melyekhez leülve játszhatunk az ott lógó társainkkal és riválisainkkal. A játéktermi összecsapásokat nem egy meccskereső rendszer hozza össze, ezért könnyen lehet, hogy nálunk jóval tapasztaltabb ellenfél foglal helyet a másik székben, pont úgy, ahogy ez 20 évvel ezelőtt is történt a műfaj szülőotthonában. Az így folytatott mérkőzések ennek megfelelően bele sem számítanak a rangsorolt értékeinkbe, viszont ha összehozunk egy győzelmi sorozatot, akkor a Battle Hub kivetítőin felbukkanhat a nevünk, az avatárunk és a játszott Street Fighter karakterünk. A körülöttünk állók egyébként beállhatnak a sorba, ha játszani akarnak a gépnél, vagy nézőként csatlakozhatnak is a meccsekbe. A lényeg a közösségi élmény, és ezt hibátlanul hozza a Battle Hub.
Aki egyébként rangsorolt bunyóban akar részt venni, az a menüben feljelentkezhet a meccskeresőbe, és pár pillanat alatt találhat olyan ellenfelet, aki egy szinten van vele. Az online mérkőzések hibátlanok a rollback netcode-nak köszönhetően, ami olyan szépen kisimította a kapcsolatot köztem és a szaúdi ellenfelem között, mintha csak egy légtérben játszottunk volna. A crossplay sem okozott semmilyen nehézséget: könnyedén pörgettem a levegőben a PS5-ről érkezett ellenfeleimet is.
Aki a szokásos meccseken kívül másra is vágyna, arra szintén rengeteg lehetőség vár a Battle Hubban. Az egyik sarokba kikerültek árkád gépek, amelyek retró Capcom játékokat futtatnak, így akár a Street Fighter II-t is játszhatjuk a Street Fighter VI lobbijában ücsörögve. A retró sarok felhozatala egyébként folyton változik majd, érdemes lesz időről-időre ránézni. Extreme Battle gépek is vannak egy másik félreeső sarokban, melyeken keresztül mókás, extra játékmódokat játszhatunk olyan poénos szabályokkal, mint amikor bikák rohangálnak az arénában, nekünk meg kell kerülnünk őket. Végezetül beszaladhatunk a Battle Hub közepébe és az avatárjainkkal is bunyózhatunk, amíg várjuk a haverjainkat, vagy megpihenünk két rangsorolt meccs között. A kikapcsolódásban segíthet a ruhabolt is, ahol az avatárunknak vásárolhatunk cuccokat, vagy a verseny pult, ahol feliratkozhatunk és várhatjuk a sorunkat az automatizált versenyrendszer behívójára.
A hangulat tökéletesen hozza azt, amit a Capcom el akart érni, a fejlesztőknek sikerült tényleges közösségi élményt kialakítaniuk. Már csak azt reméljük, hogy a Battle Hub legnagyobb kivetítőjén a Capcom World Tour meccseit is követhetjük majd.
A cikk a következő oldalon folytatódik.
