Kár is lenne tagadnom, kicsúszott pár nyomdafestéket nem tűrő szó a számon, amikor szembesültem a Ubisoft jogi képviselőjének érvelésével, hogy miért is volt teljesen helyénvaló dolog elvenni a vásárlóktól egy játékot, amiért azok fizettek. A francia kiadó 2014 decemberében rajthoz állt autós játékáról van szó, a The Crew-ról, amely kilenc évvel később lekerült a digitális áruházak kínálatából, és amelynek 2024. március 31-én a szerverei is leálltak. Ennek hatására teljesen használhatatlanná vált, mivel a Ubisoft nem gondoskodott offline módról, de itt még nem ért véget a történet - a kiadó szépen eltüntette mindenki könyvtárából az immáron csak digitális porfogónak jó alkotást.
Persze aki valaha is olvasott EULA-t (élhet talán tíz ilyen ember ezen a sárgolyón), vagy legalábbis találkozott a felhasználói feltételekkel foglalkozó, azoknál sokkal rövidebb és olvasmányosabb cikkekkel, tisztában van vele, hogy soha nem magát a játékot vásároljuk meg, csupán egy licencet, még érthetőbben fogalmazva a használat jogát. Magyarán a példányodat nem sokszorosíthatod, hogy aztán a kópiákkal kereskedj, pontosabban megteheted, de számolnod kell a jogi következményekkel. Mindazonáltal az, hogy ott láthatjuk a nekünk pénzbe kerülő alkotást a polcunkon vagy a digitális könyvtárunkban, megteremtette a birtoklás illúzióját. Úgy érezhettük, hogy amit megvettünk, az a sajátunk.
Egy per, amin sok múlhat
Nos, a Ubisoft ettől fosztotta meg a teljes gamertársadalmat azzal, hogy bármiféle kompenzáció nélkül elvett a vásárlóktól egy játékot, nem egy free-to-play címet, hanem egy olyan alkotást, amiért sokan teljes árat fizettek. Nem csoda, hogy a kiadó lépése komoly felháborodást váltott ki, az Egyesült Államokban még be is perelték emiatt, de egyelőre még nem tart a tárgyalási szakaszban az ügy, és ha a Ubisofton múlik, nem is jut el odáig. A vállalat jogi képviselője, Steven A. Marenberg arra hivatkozott, hogy a The Crew dobozán (és a digitális áruházak termékoldalain) világosan szerepelt, hogy a játék állandó internetkapcsolatot igényel, továbbá a kiadó fenntartja a jogot, hogy megszüntesse a szolgáltatást, amiről előtte 30 nappal értesíti a vásárlókat. Hozzátette még, hogy miután a felperesek éveken át élvezhették a játékot, nem reklamálhatnak azért, mert nem készült belőle offline változat.
A csoportos kereset mögött álló két amerikai felhasználó ellenben úgy véli, a hozzáférés megvonása törvénytelen volt, és ezt két "bizonyítékkal" támasztották alá: az egyik a dobozban található aktivációs kód 2099-ig tartó érvényességi ideje, amiből a vásárlók arra következtethettek, hogy a játék addig játszható is marad. A másik ütőkártyájuk a The Crew virtuális valutája és az ajándékkártyák közé vont párhuzam, márpedig az utóbbiak a kaliforniai törvények szerint soha nem évülhetnek el.
Hogy ennyi elég lesz-e a bíróság meggyőzőséhez, finoman szólva is kétséges, Marenberg szerint a Ubisoft mindenben jogszerűen járt el, és ez valószínűleg így is van, az ügy morális vetülete azonban már egészen más kérdés. Úgy tűnik, hogy ezzel a Ubisoftnál is tisztában vannak, nem véletlenül kaptak ígéretet a The Crew 2 és a The Crew: Motorfest felhasználói egy offline módot szállító frissítésre - nem hiányzik egy újabb PR-katasztrófa a kiadónak, amelynek már most is a béka feneke alatt van a megítélése.
Bepaliztak minket
Bármi is lesz a történet vége, a The Crew esete minden korábbinál látványosabban rávilágít arra, hogy amióta a digitális terjesztés egyeduralkodóvá vált PC-s fronton és dominánssá a konzolok térfelén, a vásárlók egyre inkább ki vannak szolgáltatva a kiadóknak. Bármikor visszavonhatják ugyanis tőlük a kiadók a licencet, ezzel meggátolva a hozzáférést egy játékhoz, amiért - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - fizettek, az emelkedő árakat elnézve pedig a következő éveben egyre többet és többet fognak. Azzal pedig, hogy mind szélesebb körben teszik megkerülhetetlen követelménnyé az állandó netkapcsolatot még egyjátékos módban is, újabb pórázt vetnek a vásárló nyakába.
Akkor innentől lemezes játékot veszünk - mondhatják, akiknek nem tetszik a rendszer, csakhogy az utolsó mentsváruk már régóta ostrom alatt áll, a falain embernyi széles lyukak tátonganak, a vizesárka kiszáradt, a krokodilok felfalták egymást, az éhező védők pedig a megmaradt hüllőket. Fáj kimondanom, hiszen magam is a dobozos vásárlás pártján állok, de a lemez a legtöbb esetben már csak a DRM egy fajtája - amikor betesszük az olvasóba, azzal a jogosultságunkat igazoljuk, a fájlok zömét ugyanis le kell töltenünk.
A napnál is világosabb, hogy lenne ezen a területen még dolguk a jogalkotóknak, például kötelezhetnék a kiadókat arra, hogy vásárláskor feltüntessék, mennyi a hozzáférési idő garantált minimum a játék megjelenésétől fogva. Sőt célszerű lenne vásárlás helyett bérlésként hivatkozni a procedúrára, az ugyanis sokkal jobban fedi a valóságot.
Vannak ugyan korai kezdeményezések az EU-ban és az Egyesült Államokban is, de a jövőt illetően nem vagyok optimista, a kiadók, a konzolok és más hardverek gyártói ugyanis - és ezt jó lenne, ha mindenki az eszébe vésné ahelyett, hogy egy plasztikdoboz köré emelne oltárt - nem a játékosokért vannak, hanem a befektetőkért, a részvényesekért. Mindenből pénzt akarnak csinálni, amiből lehet, és fognak is.
A számukra ideális üzleti modell nem a licencek értékesítése, hanem az előfizetésekre épülő szolgáltatásoké, amelyek folyamatos bevételt garantálnak, és a végtelenségig feszíthetik az emberek tűréshatárát azzal, hogy hol a havidíjakat emelik meg, hol egy-egy előfizetői szint besorolásán és tartalmán változtatnak. Játszani akarsz? Fizess. Friss játékkal akarsz játszani? Perkálj többet. Klasszikusokra is vágysz? Erre is van egy szint, csak még drágább. Ami korábban sztenderd volt, az már alatta van, ami prémium, az az új sztenderd, és így tovább. Még John Riccitiello, az Electronic Arts egykori ügyvezetője vetette fel bő egy évtizede, hogy pénzt kellene kérni a fegyverújratöltésért a Battlefieldben. Nevetséges ötlet volt akkor, abban a teljesen digitális jövőben viszont, amelyik felé nyaktörő tempóban száguld a videójáték-ipar, már nagyon is életszerű elképzelés.
