Sokan ráncoltuk értetlenkedve a homlokunkat az Indiana Jones and the Great Circle első trailere láttán, hogy mégis mi a búbánatért nem formálta külső nézetes kalanddá a MachineGames a Tomb Raider és az Uncharted sorozatok példáját követve. Aztán amint lecsillapodtak a kedélyek, és a heves érzelmek átadták helyüket a hűvös logikának, rögvest értelmet nyert a fejlesztők döntése. A legkézenfekvőbb magyarázat, nem más, mint hogy a svéd stúdió 2009-es megalapítása óta alatt kizárólag FPS-eken dolgozott, ez a fejlesztők szakterülete.
De más érv is szól amellett, hogy miért a címszereplő szemszögéből érdemes átélni az eseményeket - amikor ugyanis Indy ott áll a gízai piramisok tövében, az olyan, mintha mi magunk bámulnák fel ezekre a csodálatos építményekre. Ebből a nézetből sokkal jobban érvényesül egy ősrégi temetkezési hely monumentálisa, miként az egy négyzetkilométerre jutó műemlékek számában valószínűleg világelső Vatikánt is egészen más, nem feltétlenül jobb élmény lenne úgy bejárni, hogy közben végig Indyt látjuk hátulról. Azért így sem hagyta ki teljesen a külső nézetet a MachineGames a képletből, de arról, hogy ezzel mi, játékosok jól jártunk-e, majd később lesz szó. Most vájkáljunk egy kicsit Indiana Jones szerelmi életében!
Hívjatok Indianának!
1937-ben járunk, egy évvel Az elveszett frigyláda fosztogatóinak eseményei után. Szakítása Marionnal még friss és felkavaró élmény számára, ezért amikor egy titokzatos óriás betör a munkahelyére, a Marshall College épületébe, és magával viszi az egyik ereklyét, a filmtörténet leghíresebb régésze azonnal a nyomába ered ahelyett, hogy szembenézne magánéleti problémáival. Az ifjabbik Henry Walton Jones a MachineGames játékában is pontosan olyan, mint Steven Spielberg és James Mangold filmjeiben: a legkilátástalanabb helyzetben is képes elejteni egy szellemes megjegyzést, de amikor szükséges, halálosan komolyan is tud viselkedni. Csibészes mosolya, ellenállhatatlan sármja is a régi, ami nem csoda, hiszen Harrison Ford fiatalkori megjelenését használták fel a fejlesztők. A már 82 éves színész helyett azonban Troy Baker, az iparág egyik kedvenc szinkronhangja szólaltatja meg a karaktert, és végez kifogástalan munkát, hogy még könnyebben bele tudjuk élni magunkat Indy szerepébe.
De ugyanígy dicséretet érdemel a produkcióban résztvevő többi színész és szinkronszínész is, nem beszélve az írókról, amiért együttes erővel olyan szereplőket alkottak meg, akik simán megállták volna a helyüket a filmekben is. Külön kiemelendő Jones aktuális ellenfele, a saját ambíciót a Führer és a Harmadik Birodalom érdeke fölé helyező náci régész Marios Gavrilis alakításában. Emmerich Voss mesteri manipulátor, az a fajta főgonosz, aki szeret beférkőzni ellenfele elméjébe, hogy szembefordítsa vele saját félelmeit, bizonytalanságát. Az óvodás erőfitogtatást többnyire meghagyja az általa mélyen lenézett beosztottainak, amikor azonban mégis eltér ettől a viselkedési mintától, annak rendszerint vicces következményei vannak. Bizony, gazdagon átszövi a humor az Indiana Jones and the Great Circle-t, a karnyújtásnyira lévő szóviccektől a szituációs komédiáig számos formája megjelenik, de sosem válik erőltetetté vagy kínossá.
Voss mellett a másik kulcsszereplője a történetnek az olasz színésznő, Alessandra Lombardi által eljátszott és róla is formázott Gina Lombardi. Az oknyomozó újságíró eltűnt nővérét, a holt nyelvek legkiválóbb szakértőjét keresi, és miután útja keresztezi Indianáét, alkalmi szövetséget köt vele, ami idővel szorosabbá válik és jobban elmélyül, mint azt első találkozásukkor bármelyikük is gondolta volna. Gina talpraesett, éles eszű nő, aki gyorsabban töri fel a zárakat, mint ahogy Indy kulccsal kinyitná őket, és akkor sem rezel be, ha le kell ütnie egy őrt. Mindazonáltal az írók nagyon helyesen nem akartak belőle legyőzhetetlen amazont, Lara Croft utánzatot csinálni, enélkül is hasznos segítőtársa, mi több, egyenrangú partnere kedvenc régészünknek.
Az Indiana Jones and the Great Circle az imént említetteken túl még jó néhány érdekes szereplőt felvonultat - némelyiküket a rajongók régről ismerik, de a legtöbbjük a MachineGames tervezőasztalán született. Személyes kedvencem az amerikai zenéért rajongó Antonio atya, aki Indy támaszául szolgál Vatikánvárosban, ám míg a vele való találkozás a történetben játszott szerepe miatt elkerülhetetlen, vannak olyan karakterek, akik sosem kerülnek majd a túlságosan is siető játékosok látókörébe.
24 óra alatt a Föld körül
Ellentétben azzal ugyanis, amit az Indiana Jones-filmek egyik ikonikus jelenetét megidéző kezdés sugall, az Indiana Jones and the Great Circle nem teljesen lineáris kaland, mi több, a helyszínek zömét úgy konstruálták meg, hogy hosszú-hosszú órákat töltsünk el bennük, és ehhez mérten alakították ki a küldetésstruktúrát is. Nem szabad felülni annak a neten terjedő teóriának, ami az egyik fejlesztő nyilatkozatát alapul véve 12 órára lőtte be a végigjátszáshoz szükséges időt, ennek ugyanis legalább a kétszeresét tartogatja számunkra a legújabb Indy-játék. Az első, még nem száz százalékos, mindent kimaxoló végigjátszásunk 24 órát ölelt fel.
A hosszabb játékidő annak is köszönhető, hogy - a szándékoltan lineáris pályákat leszámítva, ahol sokkal inkább érződik, hogy a fejlesztők a kezünknél fogva vezetnek minket végig a lépéseken - a dizájn annak az Arkane Studiosnak a stílusát idézi, amellyel már együtt dolgozott a MachineGames a Wolfenstein: New Blood kapcsán. A vegyes fogadtatású lövölde kevés erősségeinek egyike történetesen pont a pályadizájn volt, és a jelek szerint az Indiana Jones and the Great Circle fejlesztői sokat tanultak kollégáiktól, és ez a játékmenetre is rányomta bélyegét. Amikor a Vatikánvárosban, Egyiptomban vagy Thaiföldön bóklászunk, könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha egy immersive simbe keveredtünk volna. Az Indyre reagáló NPC-k jelenléte és az opcionális teendők is erősítik ezt a benyomást. Alapvetően nyitott, alternatív útvonalakkal és feloldható rövidítésekkel tarkított helyszíneket kapunk, amelyek nemcsak pazarul festenek, de kellően történelmiek és vagy egzotikusak ahhoz, hogy tökéletes díszletként szolgáljanak Indiana Jones kalandja számára.
Természetesen van rá mód, hogy kizárólag az elsődleges cselekményszálra fókuszáljunk, és a szemellenzőnket feltéve, minden mást kizárva haladjunk céltudatosan előre ezen az ösvényen, de az olyan lenne, mintha egy ásatást befejezettnek nyilvánítanánk az első cseréptöredék fellelését követően. Rengeteg mindenből kimaradnánk, például komplett történetszálakból, amelyek segítenek kontextusba helyezni az eseményeket, de önmagukban is érdekfeszítőek. És akkor még nem beszéltünk azokról a nagy egész szempontjából kevés jelentőséggel bíró, ám egy régész kíváncsiságát garantáltan felpiszkáló rejtélyekről, amelyek megfejtése nem marad jutalom nélkül.
Szintén felfedezésre ösztönöz a játék sajátos, könyvekre épülő fejlődési rendszere. Ezekből a kimondottan hasznos olvasmányokból Indy új trükköket sajátíthat el, amelyek révén jobb és szívósabb bunyóssá válhat, többet vihet magával a létfontosságú erőforrásokból, mint a lőszer, a sebkötöző, a finoman illatozó péksütemények és a zamatos gyümölcsök. De azt is a megfelelő szakirodalom alapos tanulmányozásának köszönheti, ha fittebbnek, életerősebbnek érzi magát, mint a kaland kezdetén. Nem árt azonban tudni, hogy a könyvek megszerzése még nem elég, a bennük rejlő tudást csakis akkor ültethetjük át a gyakorlatba, ha kalandpontokat áldozunk rájuk. Utóbbiakat küldetések teljesítéséért, valamint felfedezésekért kapunk. Egy ehhez kapcsolódó jó tanács: ha a játék azt jelzi, hogy érdemes előkapni a fényképezőgépet, és fotózni, tegyünk így.
Mindezen felül még pénzre is szükségünk lesz, nem is kevésre, hogy egyrészt megvegyük a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen felszerelést, másrészt azokat a térképsegédleteket, amelyek a lelőhelyeket megjelölve egyszerűbbé teszik a gyűjtögetést. Végezetül akadnak olyan kötetek is a játékban, amelyeket kizárólag akkor tehetünk zsebre, ha orvosságban szállítjuk le az ellenértékét, amihez értelemszerűen a nácik és a velük kollaboráló fasiszták készleteit kell kifosztanunk.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Kettős fedezék
Ezzel el is érkeztünk az Indiana Jones and the Great Circle egyik ötletes mechanikájához, az álcázáshoz. Egy bőrdzsekit és kalapot viselő amerikai azonnal szemet szúrna a katonáknak, ám a rendelkezésünkre bocsátott öltözék segít elvegyülni a civilek között, így nem kell attól tartanunk, hogy minden járőröző egyenruhás azonnal nekünk esik. Lezárt területre azonban még így is kockázatos betennünk a lábunkat, de olykor elkerülhetetlen, ám ha sikerül egyenruhát szereznünk, akkor már azok az ajtók is kinyílnak előttünk, amelyeket enélkül modortalanul az orrunkra csapnának. De még ekkor sem lehetünk teljesen nyugodtak, mert a tisztek átlátnak az álcánkon, tehát érdemes kitérni az útjukból, elterelni a figyelmüket vagy lehetőleg észrevétlenül ártalmatlanítani őket. Amit sajnos nem lehet puszta kézzel megtenni, holott Indy ostora segítségével könnyen ájulásig lehetne fojtogatni az ellenfeleket, előtte muszáj találnunk valamit, amit közelharci fegyverként használhatnák. Így már le tudjuk csapni azokat, akiket eltakarítanánk az útból, de az elrejtésüket megnehezíti, hogy a MachineGames nem gondoskodott konténerekről, szekrényekről vagy bármilyen egyéb tárolóról, amely befogadná ernyedt testüket.
Mindenesetre akkor sincs semmi veszve, ha lebukunk és kezdetét veszi a haddelhadd, bár az esélyeink jelentősen romlanak, ha valamelyik ellenfelünknek sikerült riadót fújnia. Addig, amíg csak bottal, kalapáccsal vagy puszta kézzel rontanak ránk, nincs nagy baj: a belső nézetből zajló bunyó könnyen tanulható, hamar belerázódik az ember a védekezés, visszatámadás, kitérés, visszatámadás ritmusába, és élvezettel osztogatja a parasztlengőket. Ráadásul az esernyőtől a mankón és a serpenyőn át a gyertyatartóig bármiből lehet alkalmi, néhány ütés után szilánkosra törő fegyver, amit ráadásul távolról is hozzávághatunk ellenfelünkhöz. Eközben természetesen nem árt egyik szemünket az életerő és a stamina állapotjelzőin tartani. Amikor Indy elfárad, hátráljunk ütőtávon kívülre, majd eresszük le a blokkot, hogy kifújhassa magát, pár másodperc elég is.
Amikor pisztolyt, puskát, gépfegyvert szorongató katonákkal nézünk farkasszemet, két dolgot tehetünk: Indy stukkerét előrántva megpróbálunk mi lőni előbb, vagy ha nincs túl messze ehhez, az egyébként az ökölharcban is rendkívül hasznos ostor egyetlen csapásával lefegyverezhetjük. Tartsuk azonban észben, hogy Indy nem B.J. Blazkowich, tehát a lövöldözés csak végső megoldás. Még a fejlesztések dacára is hamar kimerül a lőszerkészlet, és az ellenfelektől megszerzett fegyverekhez sem jár extra tár, ám nagyokat lehet ütni velük, miután kiürültek. Aki tehát második világháborús FPS-t várt, az garantáltan csalódni fog, mert a MachineGames játékában nem a lövöldözésen van a hangsúly, és még csak nem is akció dominál.
Többet ésszel
Az Indiana Jones and the Great Circle alkotói tényleg egy nagyszabású kalandjátékot akartak készíteni, ami méltó a franchise-hoz, így aztán komoly erőforrásokat fordítottak arra, hogy fejtörők sokaságát találják ki, amelyek aztán alaposan megdolgoztatják szürkeállományunkat. A feladványok nehézsége változó, némelyik gyerekjátéknak tűnik, de akadnak olyanok is szép számmal, melyek elég ötletesek, és a megoldásukon sokáig töprenghetnek a játékosok, amennyiben nem elég figyelmesek, továbbá megfeledkeznek arról, hogy Indy naplójában minden fontos feljegyzést megtalálnak. Aki így sem boldogul, lejjebb veheti a nehézségi szintet (külön szabályozhatjuk a puzzle-ökét, és külön az akcióét), de azt azért ne várjuk, hogy majd a játék fejti meg helyettünk az összes rejtvényt. Mindenesetre jó érzéssel töltik el az embert a Heuréka-pillanatok, máskor pedig mély sóhajtással temeti az arcát a tenyerébe, amikor a feladványok közvetlen környezetének, valamint a jegyzeteknek a sokadszori tüzetes átvizsgálása után esik csak le a tantusz. De pontosan ezt várjuk el egy magára valamit is adó kalandjátéktól.
Természetesen ahogy a hegy sem megy Mohamedhez, úgy a feladványok sem kopogtatnak be a szállodai szobájában pihenő Indyhez, aki ugyan korántsem olyan agilis, mint Lara Croft vagy Nathan Drake, de legalább annyit kell ereszen másznia, sziklaperembe kapaszkodva araszolnia, szakadékok fölött átugrania, sőt átlendülnie (hogy mi mindenre jó egy ostor?), mint fiatalabb kalandortársainak. Ilyenkor a kamera rendszerint külső nézetre vált, ahogy olyan alkalmakkor is, amikor méretesebb puzzle-ökkel lép interakcióba, és kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy Indy mozgása darabosabb, mint ami 2024-ben üdvös lenne, a karakteranimációk nem annyira kifinomultak és fluidak, mint a konkurencia játékaiban. Ráadásul az átvezetőkben ennek a tökéletlenségnek nyoma sincs. Mindenesetre a kameranézetek kontextusfüggő váltogatásához hozzá lehet szokni, a megoldás távolról sem forradalmi, hiszen láttuk már a Chronicles of Riddick játékokban, valamint a modern Deus Ex és Thief epizódokban is, de még egy kis csiszolgatás ráfért volna.
Ahogy az ellenfelek mesterséges intelligenciájára is, mert jelenleg a Führer és a Duce követői nem olyan benyomást keltenek, mintha ők lennének az emberiség krémje, inkább videojátékosan butácskák, ráadásul a látásuk és a hallásuk sem épp kiemelkedő. Világos, így könnyebben éri sikerélmény a játékost, de azért jó lenne, ha a nehézségi szint növelése nem csak a katonák számát és sebzését növelné meg, hanem az intelligenciahányadosukat is.
Életünk kalandja?
Bevalljuk, mi is szkeptikusan álltunk hozzá a MachineGames újdonságához, mert egyrészt nem a játékban domináló kameranézet használata jellemző erre a műfajra, másrészt pedig egy eredeti, nem közvetlenül a filmekből táplálkozó Indy-kaland számtalan banánhéjon elcsúszhatott volna. A fejlesztők azonban magabiztosan küzdötték le az előttük tornyosuló akadályok zömét, és tettek le az asztalra egy olyan akció-kalandot, amely nem majmolja sem a Tomb Raidert, sem az Unchartedet. Alkotásuk emellett audiovizuálisan kellemes élményt nyújt (a látvány több mint korrekt, a színészi játék, a zene és a hangok mind-mind elsőrangúak), a központi rejtély elég izgalmas ahhoz, hogy felkeltse és fenn is tartsa a játékos érdeklődését, miközben véletlenül sem tolja túl az akciót, nem válik menet közben Wolfensteinné.
De ami a legfontosabb, képes megragadni a franchise esszenciáját, minek eredményeként az Indiana Jones and the Great Cricle által kínált kaland ugyanazon a polcon érdemelt ki magának helyet, ahol A frigyláda fosztogatóit, valamint az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovagot is találjuk.
