Leggyakrabban a következő mondatokat hallom azoktól a fiataloktól, akik egy interneten terjedő videó hatására részt vettek egy rendkívül veszélyes kihívásban, amit később megbántak. "Jó ötletnek tűnt." "A barátaim is megcsinálták, és nem esett bajuk." "A videóban úgy tűnt, hogy biztonságos." "Nem így terveztem, egyszerűen balul sült el." Összetörve, könnyek között mesélik el, hogyan biztatták őket barátaik rossz előérzetük ellenére, és hogy mennyire vágytak arra, hogy ők is posztolhassák saját videóikat, akárcsak legmenőbb társaik, akik a hajmeresztő mutatványért rengeteg lájkolást bezsebeltek pár óra alatt. Ők ellenben magas árat fizettek a tizenöt percig tartó hírnévért.
Minél veszélyesebb, annál népszerűbb
Pár hete megnéztük a fizikatudomány iránt élénken érdeklődő feltaláló barátommal a Csernobil című sorozatot, mire ő a későbbiekben a halál hídjának is nevezett hídon álló helyi lakosok láttán megjegyezte: "Szerencsétlenek! Az égő atomreaktort bámulják ahelyett, hogy menekülnének. Én biztos szedtem volna a sátorfámat." Erre azt feleltem: "Elhiszed, hogy most is ezt tennék? Pedig ma már azonnal utánanézhetnének az interneten, hogy mivel állnak szemben. Sőt, továbbmegyek: ha tényleg tudnák, még közelebb merészkednének, lőnének pár szelfit, és egymással versenyezve posztolnák a vakmerőbbnél vakmerőbb képeket." Barátom kissé hitetlenkedve így reagált: "Hát, ezt nehezen tudnám elképzelni." Néhány nap múlva megjelent a hír, hogy a sorozat hatására 40 százalékal nőtt az ukrajnai Pripjatyba látogató turisták száma, és egyre több influencer készít lájkolások reményében ízléstelen képeket azon a helyen, ahol ezrek halhattak meg az atomerőműben történt baleset következében. Ezzel egy időben Novoszibirszk közelében készült strandfotók árasztották el az Instagramot. Az orosz város mellett ugyanis festői környezetben található egy türkizkék vizű tó, amelynek mindössze egy szépséghibája van: erősen mérgező. A tó ugyanis egy hőerőmű zagytározója, amelyben hamu és fémoxidok keverednek. Még a partján sem telepednek meg növények, a látogatókat azonban ez nem zavarja. Sőt egyre többen érkeznek oda, miután az erőműtől tájékoztatást adtak ki arról, hogy a tó vize mérgező.
Sokan veszélytelennek és szórakoztatónak tartják az interneten terjedő kihívásokat, ám a felkészültebbek sem érezhetik magukat biztonságban, ha kockázatos manőverekre vállalkoznak azért, hogy szerezzenek pár lájkot. A 18 éves Anna Worden gyakorlott táncos volt, ezért is szánta el magát arra, hogy kipróbálja a Kiki-kihívást, azaz kiugrik egy mozgó gépjárműből, és táncol Drake "In My Feelings" című dalára. Anna utolsó emléke az volt, hogy kiugrik a kocsijából egy körforgalom előtt, azután eszméletét vesztette. A következő kép már az, ahogy magához tér a kórházban, ahová mentőhelikopterrel szállították, és a kezelőorvosa tájékoztatja, hogy súlyos koponyasérülést szenvedett.
Nem sokkal veszélytelenebbek azok a serdülők körében elterjedt kihívások sem, amelyek arról szólnak, hogy vegyél a szádba egy mosókapszulát, fújd le a tested valamilyen gyúlékony szerrel, majd gyújtsd meg, vagy hevíts fel egy főzőlapot, és nyomd rá az alkarod. Nevetségesnek tűnhet, hogy vannak olyanok, akik ezt valóban megteszik, de valójában nem egy tinédzser került kórházba harmadfokú égési sérülésekkel egy balul elsült főzőlapkihívás után. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen sokan áldozatul esnek az életveszélyes kihívásoknak?
A közösségi média hullócsillagai
A kihívások teljesítésének egyik fő oka az elfogadás és az elismerés iránti vágy.
Sokan hírnévre, népszerűségre vágynak, viszont úgy látják, hogy képességeik alapján nem tudnak kiemelkedni társaik közül, így ennek eszközét extrém, ugyanakkor veszélyes tettekben találják meg. Ők azok, akiknek nem számít, hogy viselkedésükkel pozitív vagy negatív érzéseket váltanak-e ki másokban, egyedül az számít, hogy felkapottá váljon a tartalom, amit feltöltöttek magukról, és záporozzanak a kommentek.
A másik leggyakoribb ok a társas nyomás, különösen a serdülőknél. Ebben a korban kiemelten fontossá válnak a kortárskapcsolatok, a közösséghez tartozás. A kihívások egyes baráti körökben normává válhatnak, azaz a kihívást teljesítőkre a többiek a csoport teljes jogú tagjaiként tekintenek, míg a kimaradókat kirekesztik. Ilyen például az is, amikor egy serdülőt kiközösítenek egy baráti társaságból, mert a többiek unszolására sem hajlandó elszívni egy cigarettát. Korábban a szülő hatékonyabban el tudta választani gyermekét a "rossz társaságtól", hiszen elég volt kiszabni pár nap szobafogságot, ha a családi normáktól eltérő viselkedésen kapta őt. Ma azonban nehezebb keretek közé szorítani ezeket a viselkedéseket, hiszen az internet a kihívások végtelen tárházát tartogatja a kíváncsi serdülő számára, amiről a szülő nem is értesül, így kontrollálni sem tudja. Másrészt a veszélyes kihívások többsége nem igényel speciális eszközöket vagy készségeket, így a szülők gyakorlatilag a négy fal között sem tudhatják biztonságban gyermeküket.
A társas nyomáshoz szorosan kapcsolódik a csoportgondolkodás, amely szintén szerepet játszhat az extrém kihívások teljesítésében. Akkor beszélünk csoportgondolkodásról, ha úgy jutunk egyezségre egy csoportban, hogy a konfliktus elkerülése érdekében nem adunk teret az eltérő véleményeknek. Elfogadjuk a döntést, nem mérlegelünk más megoldásokat, elfojtjuk ellenvetéseinket a konszenzus fenntartásáért. Ilyen például az, ha egy tanuló csak azért helyesli az osztály döntését az osztálykirándulás helyszínéről, mert a többiek már elfogadták azt. Ide tartozik a konformitás is, amely akkor fordul elő, ha engedünk a csoport nyomásának. Erre kiváló példa Asch kísérlete.
Az Asch-kísérlet
"Ha a barátod kútba ugrik, utána ugrasz?"
Ezt a mondást már biztosan mindannyian hallottátok. Bár meglepő lehet, Solomon Asch klasszikus kísérlete azt bizonyítja, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor engedünk a csoportnyomásnak, még akkor is, ha tudjuk, hogy nekünk van igazunk. A kísérletben egyetemisták vettek részt, akiknek az volt a feladatuk, hogy eldöntsék, három vonal közül melyik hosszúsága egyezik meg egy másik vonal hosszával, amelyet külön lapon mutattak fel. A válasz minden esetben egyértelmű volt, annyira nagy eltérést láthattak a vonalak hosszúsága között. Csakhogy a résztvevő hét egyetemista közül hat beépített személy volt, akik szándékosan rossz válaszokat adtak. A kísérleti személy a sorban hatodikként mondta el a szerinte helyes megoldást, miután meghallgatta öt személy válaszát. Ezt 18-szor ismételték meg. A rossz válaszért nem járt büntetés. Az eredmény még a kutatót is meglepte: a vizsgálati személyek csupán egynegyede tartott ki végig a jó válasz mellett, míg háromnegyedük legalább egyszer a többiek válaszát ismételte el, a felük pedig ötnél is többször mondott rossz választ a csoporttagok véleményét követve, ráadásul egy olyan helyzetben, amelynek gyakorlatilag nem volt tétje. Ez a kísérlet is azt mutatja, hogy a csoport véleménye erőteljesen képes befolyásolni viselkedésünket, néha személyes meggyőződésünk ellenére is.
Sokan azért vállalkoznak veszélyes kihívások teljesítésére, mert attól félnek, hogy kimaradnak egy fontos társas eseményből. Látják, hogy körülöttük mindenkit lelkesít a kihívás, egyesek már ki is próbálták, ezért úgy érezhetik, hogy nem tudnak hozzájuk kapcsolódni mindaddig, amíg a saját bőrükön nem tapasztalják. Egyes baráti társaságokban verseny is kialakulhat a tagok között, hogy ki a legmerészebb (pl. ki bírja legtovább a forró főzőlapon tartani az alkarját). Ők azok, akik többnyire súlyos vagy maradandó egészségkárosodással fizetnek vakmerőségükért. Különösen csábító lehet egy kihívás akkor, ha egy népszerű barát vagy osztálytárs már teljesítette azt, és ezért még nagyobb népszerűségre és elismerésre tett szert, hiszen ezzel példát mutat arra, hogy veszélyes mutatványokkal növelni lehet a társas elfogadást. Ez pedig felbátoríthatja az alacsony önbizalmú, kevésbé népszerű fiatalokat arra, hogy ők is ilyen módon próbálják kivívni társaik figyelmét és elismerését.
Egy másik ok, amiért a serdülők hajlamosabbak részt venni veszélyes kihívásokban, nem más, mint hogy az agyuk még folyamatosan fejlődik. A cselekvések megfontolásáért és a jövőbeli következmények mérlegeléséért is felelős prefrontális kéreg egészen a húszas évek elejéig nem éri el végleges fejlettségi szintjét, ezért is impulzívabbak és kevésbé megfontoltak a serdülők, mint a felnőttek.
Mindent összevetve azt érdemes látnunk, hogy a baráti közösségek normarendszere kiemelt szerepet játszik abban, hogy a fiatal részt vesz-e egy veszélyes kihívásban. Éppen ezért fontos, hogy olyan normarendszert építsenek ki, amelyben az eltérő vélemények kinyilvánítására is van mód, a kihívásokat visszautasító tagokat pedig ne közösítsék ki az eltérő álláspontjuk miatt.
Ők azok, akik kordában tarthatják adott esetben kockázatvállalóbb társaik viselkedését, és talán megakadályozhatják, hogy súlyos következményei legyenek egy-egy vakmerő próbálkozásnak. Emellett fontos, hogy a társak ne jutalmazzák elismeréssel a veszélyes kihívást teljesítőket, még negatív kommentekkel sem, hiszen azzal is figyelmet kapnak, és egyben megerősítést arra, hogy tettük érdeklődést vált ki másokban. A fiataloknak továbbá érdemes előre elgondolkozniuk azon, mi a legrosszabb, ami történhet egy-egy kihívás teljesítése során, és vajon megéri-e a kockázatot. Fontos az is, hogy a szülő tájékozódjon az aktuálisan népszerű kihívásokról, beszéljen gyermekével a veszélyes kihívások következményeiről, és tudatosítsa bennük, hogy egy-egy viccesnek tűnő, ámde kockázatos mutatvány nyomát egy életen át magukon viselhetik.
A cikket Zsila Ágnes pszichológus, író és az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának PhD-hallgatója írta, aki Prof. Demetrovics Zsolt kutatócsoportjának résztvevőjeként a videojátékok és az internethasználat pszichológiai vonatkozásait vizsgálta évekig.
Az Extra Life a GameStar társadalmi felelősségvállalásként indított rovata, célja az, hogy a fiataloknak és a szülőknek szakemberekkel közösen segítsünk, beszéljünk olyan kérdésekről, amik éppen téged is érinthetnek.
