See
Noha ma már szinte ki se látszik a filmszerepekből, nem szabad elfelejteni, hogy Jason Momoa tévészínészként kezdte pályafutását, az ezredforduló környékén a Baywatch: Hawaii-ban volt vízimentő David Hasselhoff oldalán. És ugyancsak a tévének, pontosabban az HBO-ra készült Trónok harcának köszönhette, hogy a karrierje látványosan elkezdett felfelé ívelni. Ennek tükrében nem csoda, hogy azóta is szívesen adja a nevét és az arcát kimondottan képernyőre gyártott produkciókhoz. Ilyen a Birmingham bandája alkotója, Steven Knight posztapokaliptikus sorozata is, amely az Apple TV+ kínálatát erősíti.
A See eseményláncolata évszázadokkal azután veszi kezdetét, hogy egy vírus leradírozta a Föld színéről az emberiség javát, azokat pedig, akik túlélték, éppúgy megfosztotta a látás képességétől, mint leszármazottaikat. Egy új, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodott civilizáció emelkedik fel tehát a régi romjai, amelynek társadalmi berendezkedése középkori, technológiai fejlettsége pedig azt a korszakot idézi, amikor még többnyire csak vadászó és gyűjtögető törzsekbe tömörültek fajunk tagjai. A See alapkonfliktusa is izgalmas, mely szerint a Momoa által alakított törzsfő, Baba Voss fogadott gyermekei azon ritka kivételek közé tartoznak, akik látnak, és ezért az eretnekségért célponttá válnak, ám a sorozat legnagyobb erőssége, hogy hitelesen mutatja be, hogyan képesek az emberek teljesen vakon is önfenntartó közösségeket létrehozni, tájékozódni a világban, és ha szükséges, háborúzni.
Snowpiercer - Túlélők viadala
Bong Joon-ho 2013-ban mozifilmben, Josh Friedban és Graeme Manson párosa hét évvel később már sorozatban dolgozta fel Jennifer Connelly és Daveed Digg főszereplésével Jaques Lob, Benjamin Legrand és Jean-Marc Rochette grafikus regényét, a Snowpiercert, amelyben nincs szó halálos vagy mutációt okozó vírusokról, se földönkívüliek inváziójáról vagy atomháborúról, az emberiség ezek nélkül is simán lábon lőtte magát. Elég volt csak előidézni egy ökológiai katasztrófát a mértéktelen környezetszennyezés által, ami ahhoz vezetett, hogy a Földből hófehér jéggolyó lett.
A túlélők egyetlen, a bolygót évente majdnem háromszor megkerülő, 1000 és 1 kocsiból álló vasúti szerelvényen zsúfolódtak össze. A vonat azzal állítja elő a működéséhez és a fűtéshez szükséges energiát, hogy állandóan mozgásban van, így senki sem fagy meg, ám az erőforrások szűkösek, és az elosztásuk minden, csak nem igazságos. Minél előrébb található egy kocsi a sorban, annál jobbak a körülmények, és minél hátrébb, annál nagyobb a nélkülözés. A kasztosodás, a társadalmi igazságtalanság, és a forradalmi törekvésekben kicsúcsosodó osztályharc képezi a központi konfliktusát a harmadik évadánál járó szériának, amit a TNT gyorsan lezárt volna, de szerencsére az AMC beugrott a helyére, így várhatóan már jövőre megtudjuk, hova fut ki a történet.
The Last of Us
Első blikkre úgy tűnhetett, hogy a Csernobil minisorozattal számtalan díjat bezsebelő Craig Mazin, illetve a The Last of Us játékok írójaként és rendezőjeként elhíresült Neil Druckmann mellényúlt a castinggal, mivel Pedro Pascalról távolról, hunyorítva még elhihettük, hogy Joel Millert látjuk, ám Bella Ramsey a legkevésbé sem hasonlít Ellie-re, a történet másik főhősére. Alakításuk és a közöttük érzékelhető kémia azonban hamar világossá tette, hogy helyes döntés volt a színészi kvalitásokat előnyben részesíteni a szereplőválogatás során, így aztán a Naughty Dog 2013-as kultjátékának eseményeit viszonylag szorosan követő, a visszatekintések eszközével gyakran élő első évadban is maradandó élményt nyújt a két karakter összecsiszolódása.
Miközben Joel megkísérli eljuttatni a cordyceps gomba által okozott fertőzésre immunis Ellie-t ahhoz a csoporthoz, amely vakcinát állítana elő, az útjuk nemcsak hátborzongató kattogókét keresztezi, hanem más túlélőkét is, így hol külső szemlélőként, hol tevékeny résztvevőként, de maguk is részeseivé válnak ezeknek az intim, drámai történeteknek. A már a második évadon dolgozó stáb túl azon, hogy a játék egyes helyszíneit és jeleneteit szinte képkockáról képkockára alkotta újra, cameók egész sorával is kedveskedett a rajongóknak, a bennfentesség érzetét kölcsönözve nekik.
The Walking Dead
Robert Kirkman, Tony Moore és Charlie Adlard képregényei többet akartak nyújtani a zombihorror elcsépelt kliséinél, az élve széttépetés és felzabáltatás gyomorforgató halálneménél, ezért nagy hangsúlyt fektettek az apokalipszis túlélői közötti interakciókra, a személyes és ezáltal átélhető karakterdrámára. A kómából felébredt Rick Grimes (Andrew Lincoln) seriffhelyettes és családja köré gyűlt túlélők történetét a magyar származású, Ferenc Árpád Darabont néven anyakönyvezett Frank Darabont adaptálta tévéképernyőre. Nemcsak a kritikusok, a nézők is díjazták a hátborzongatóan életszerű világépítést és a remek castingot. Mi több, azon sem sértődtek meg, hogy a Norman Reedus alakította Deryl Dixon személyében olyan oszlopos taggal bővült a stáb, akit hiába is keresnénk a füzetekben, mégis tökéletesen passzol a The Walking Dead világába.
Darabontnak az első évadot követően távoznia kellett, mert összebalhézott a sorozatot megrendelő AMC-vel, ezután előbb Glen Mazzara, majd Scott M. Gimple, legvégül pedig Angela Kang egyengette showrunnerként a sorozat útját még tíz évadon keresztül. Bár nem mindegyik szezonnak sikerült megütnie az első minőségét, pláne nem túlszárnyalnia, azt azért elmondhatjuk, hogy egyik sem távolodik el túlzottan a forrásművek szellemiségétől. Magyarán a kielégíthetetlen étvágyú, időnként mindent elsöprő hordákba verődő kóborlókat a darabjaira hulló világ kulisszáinak részeként használja a The Walking Dead, miközben a túlélőkkel megjáratja a poklot, az értük szurkoló nézőket pedig érzelmi hullámvasútra ülteti, és egy életre beléjük sulykolja a leckét, hogy nem a holtak azok, akiktől igazán tartani kell. Persze az is megtalálja, amit keres, aki elsősorban akciót, trancsírozást szeretne látni, ezekből ugyanis nincs hiány sem az alapsorozatban, sem pedig az abból táplálkozó spin-offokban.
Végítélet - The Stand
Stephen King egy teljes életművet alapozott arra, hogy a legkülönfélébb módokon hozza rá a frászt olvasóira, hogy bizonytalanságban tartsa őket, és hogy elültesse a rettegés magvait a szívükben. A sors fintoraként azonban a horrorpápa írásai közül talán azok a legemlékezetesebbek, amelyek eltávolodnak a zsánertől. Ilyen a minden idők egyik legnagyszerűbb felnövéstörténete, az Állj mellém! alapjául szolgáló novella, A test, valamint a börtönsztorik koronázatlan királyának számító A remény rabjai.
De ide sorolhatjuk A Gyűrűk Ura ihlette Végítélet is. Ezt az 1978-ban kiadott, több mint 800 oldalon terpeszkedő regényt eddig kétszer dolgozták fel minisorozatként, legutóbb 2020-ban James Marsdennel, Alexander Skarsgårddal és Whoopi Goldberggel a főbb szerepekben, mi mégis inkább az 1994-es, Emmy-díjas változatot ajánlanánk Gary Sinise, Molly Ringwald, Jamey Sheridan és kollégáik meggyőzőbb játéka miatt.
Bár a Végítélet a civilizáció összeomlását egy katonai laborból elszabadult vírus számlájára írja, mely pár hét alatt letarolja a bolygót, és kis híján kiirtja a teljes emberiséget, biblikus köntösbe öltöztetett, a jó és a gonosz harcát előtérbe helyező története miatt kiemelkedik az átlagos posztapokaliptikus alkotások közül. További erénye, hogy az első blikkre már-már bántóan egyszerűnek tűnő dualista világfelfogás kereteit King izgalmas karakterek sokaságával igyekszik kitágítani és árnyalni, bemutatva, hogy önmagukat jónak gondoló emberek is hajlamosak eltévelyedni, krízishelyzetben rossz döntéseket hozni, és persze az is beláthatja hibáját, aki korábban önző módon csakis a saját érdekeit nézte.
Ezek tehát a mi javaslataink, de ahogy korábban is említettük, az itt bemutatott tíz sorozat csak a jéghegy csúcsa, számtalan alkotás született még a témában. Ti mit ajánlanátok azok figyelmébe, akik posztapokaliptikus sorozatokat keresnek a Fallout második évadára várva?
