Kölyökkorom kedvencei a Marvel füzetek közül mindig is azok voltak, amelyekben a mutánsok szerepeltek, a Homo Sapiens Superior képviselői, akiket akkor is csak gyűlölet és megvetés kísért, amikor megmentették a világot. Arra viszont, hogy filmvászonra költözzenek a Loganék egészen az ezredfordulóig kellett várnom. Bryan Singer X-Menjét azóta már a franchise hat további darabja követte, a legújabb X-Men: Az eljövendő múlt napjai egyszerre folytatja a Bratt Retner rendezte X-Men: Az ellenállás vége és a '60-as években játszódó X-Men: Az elsők cselekményszálait.
Nem lövök le poént, ha elárulom, történetünk a mutánsok szempontjából nem épp ideális jövőképpel kezdődik, melyből csak egyetlen kiút létezik: valakinek vissza kell térnie a múltba, és megakadályoznia, hogy Mystique végezzen Bolivar Traskkel, a Sentinel robotok tervezőjével. A választás kizárásos alapon a deresedő halántékú Rozsomákra esik. Loganre hárul tehát a feladat, hogy összekanalazza a gyógyszerfüggővé lett Xaviert, majd kibékítse őt Eric barátjával, hogy végül együtt győzzék meg Ravent terve értelmetlenségéről. Minthogy azonban konfliktus nélkül (Magneto-Mystique-X-Professzor szerelmi háromszög) hamar unalomba fulladna a film, és érdektelenné válna a cselekmény, a beavatkozás nem egészen úgy sül el, mint ahogy azt a főszereplőből szellemes odamondogatásokra szakosodott mellékszereplővé lett Rozsomák eltervezte. Az üresjáratokat kerülő dinamikus, fordulatos, az idősíkok között bravúrosan ugráló forgatókönyvnek (Simon Kinbergre érdemes lesz a jövőben is figyelni) hála az épp hogy két óra és tíz perc felett mérlegelő játékidőt egyáltalán nem éreztem hosszúnak, sőt, éppen ellenkezőleg. Óriási szerencse, hogy ennek háromnegyedét 1973-ban töltjük Nixon regnálása alatt, közvetlenül a vietnami háborút lezáró párizsi békekonferencia idején. Hibátlan díszletek és jelmezek forgataga idézi meg a kor szellemét, ami azt illeti, már a lávalámpa mellett vízágyon ébredő Logannel és a Peter Dinklage által megformált Trask pornóbajszával megvettek kilóra.
És akkor még nem említettem a Quicksilver börtönszöktetéses nagyjelenetét. Ahogy a hihetetlenül gyors fiú bejut a Pentagonba, annál csak a távozása izgalmasabb, és persze látványosabb. Ehhez foghatóan megkomponált időlassításos jelenettel a Mátrix óta nem találkoztam. Bárcsak minden mutáns képességét ennyire kreatívan használták volna fel a filmesek. Egyébiránt meggyőződésem, hogy Pietro Maximoffból rekordgyorsasággal lesz közönségkedvenc (pláne, hogy az új Avangers filmben is fel fog bukkanni, csak ott nem az American Horror Story-ból importált Evan Peters alakítja majd). Rendkívül szerethető és szórakoztató figura, akire idővel akár külön filmet is fel lehetne húzni. A Fox helyében nem sokat hezitálnék.
Pokolian sajnáltam, hogy Singer stábjának nem sikerült a sötét és komor jövőt karakteressé tennie. Ha esetleg megpróbálták volna közelebbről is bemutatni a disztópiát, nem csak a csodában reménykedő megfáradt mutánsok elbeszélései révén, akkor könnyebben léptem volna át azon, hogy a tárgyalt idősíkban túl sok karakternek jutott túl kevés szerep. Hiába volt például szegény Omar Sy zseniális az Érinthetetlenekben, ha itt Bishopként szinte szóhoz sem jut. De ugyanez elmondható mindegyik jövőbeli túlélőről Colossustól, Sunspoton és Blinken át Warpath-ig. Utóbbi az eddigi filmek leggázabb mutánsa, aki csak bámul a messzeségbe, aztán mindig elkiáltja magát, hogy jönnek a Sentinelek. Komolyan mondom, ennél csak az lett volna jobb, ha Csingacsguk módjára a talajra tapasztja a fülét és úgy várja az őrrobotok érkeztét. Az egyetlen, amit ki tudok emelni jövőben futó szálból, azok a teleportkapukat nyitogató Blinkhez kapcsolódó jelenetek, amelyek láttán garantáltan minden gamernek beugrik majd a Portal.
Mindazonáltal az X-Men: Az eljövendő múlt napjai nyári popcornmozihoz képest meglepően intelligens alkotásnak bizonyult kiváló forgatókönyvvel, többnyire korrekt - helyenként egészen lenyűgöző - látvánnyal, a fiatal Magneto elképesztő zúzásával, gyönyörű Jennifer Lawrence-szel (a lányoknak pedig szénné gyúrt Hugh Jackman), számtalan rajongóknak és a korábbi filmeket ismerőknek szóló poénnal és kikacsintással, valamint jó színészekkel. Olyanokkal, akik játszanak is a vásznon, nem csak a gázsijukat jöttek felvenni. James McAvoy az ifjú Xavierként ezúttal is meggyőző, de a prímet egyértelműen Peter Dinklage viszi. Sokkal érdekesebb karakter, mint Kelly szenátor, vagy Stryker ezredes volt, hiszen míg utóbbiakat a gyűlölet vezérelte, addig Trask motivációja az irigység. Valójában ő maga is mutáns - mint arra a szenátusi meghallgatás során rá is mutatnak -, hiszen törpe, más, mint a többi ember. Eddig az év képregényfilmje, és egyben a legjobban sikerült blockbustere is függetlenül attól, hogy csak alaphelyzetét tekintve egyezik meg az általa feldolgozott 1981-es történettel.
Természetesen ezúttal is érdemes végigülni a stáblistát, amely felvezeti a '80-as évekbe helyezett következő részt. Az X-Men: Apocalypse nem csak a fiatal Cyclops, Storm és Jean Grey felbukkanására kínál lehetőséget, hanem az eddigi filmekben méltatlanul háttérbe szorított Gambitéra is. Várjuk.
Értékelés: 4,5/5
