Talán emlékeztek még arra a nagy meglepetésre, és sikerre, ami a Wolfenstein: The New Ordert kísérte. Pedig nagy kihívás volt a mai piacon egy olyan FPS játékkal előrukkolni, amelyben nincs multi. A 3-4 órás kampányhoz és minél csavarosabb többjátékos élményhez szokott generáció nem biztos, hogy vevő lehet az ilyesmire. Ám szerencsére a sajtó, és ami még fontosabb, a játékosok is értékelték a minőségi történettel megáldott és betonbiztos shooteralapokra felhúzott alkotást. Ezzel azonban még korántsem ért véget a kiadó rokonszenves döntéseinek sora, hiszen ahelyett, hogy extra lőszert, aranyszínű fegyverfestéseket és a kényelmünk érdekében önmagukat főbe lövő ellenfeleket kínáló DLC-kkel házalt volna, inkább egy önállóan futó kiegészítő elkészítésével bízta meg a svéd stúdiót, amely az alapjáték cselekményét közvetlenül megelőző események krónikája, és két egymástól jól elkülöníthető részre tagolódik.
Ami egyszer bevált, azon ne változtass
A prológusban, valamint az azt követő négy fejezetben a legendás Wolfenstein kastélyba szivárgunk be, ahol tengelyt akasztunk a kutyabolond Rudi Jägerrel, hogy aztán a fennmaradó négy fejezetben már az ínyenc borrajongó Helga Von Schabbs wulfburgi ásatása környékén hajítsunk csavarkulcsot a náci hadigépezet fogaskerekei közé. Mindkét főnáci az antagonisták azon típusát testesíti meg, amelyik szeret macskaként eljátszadozni áldozatával, és inkább terveivel henceg, és önnön kiválóságáról szónokol B.J. Blazkowicznak, aki számtalan fogdmegjével végzett már. Oké, Blazko sorsa miatt annyi nem tudunk aggódni a sztori alatt, hiszen előzményről van szó, de ez azért nem von le különösebben semmit a kiegészítő élményéből.
Változatos és olykor tényleg lenyűgöző helyszíneken (börtön, katakombák, gazdagon díszített kastélybelső, barátságos kinézetű városka stb.) át vezet utunk, minek során hol ámulatba ejt, hol pedig értetlenkedést vált ki belőlünk a látvány. Néhol egészen kiváló a grafika, máshol pedig igénytelen, de legalább hangulatos, miközben gyors és stabil futást tesz lehetővé minden platformon.
Játékmenet tekintetében kevés meglepetést tartogat az Old Blood azoknak, akik már tettek egy próbát a New Orderrel. A régimódi gunplay gyorsabb és pörgősebb, mint amin a CoD-generáció nőtt fel, a fegyverek átütő erejét jól jelzik az érett dinnye módjára szétloccsanó fejek és a leszakadó végtagok, ráadásul némelyik típusból egyszerre akár kettőt is tarthatunk, kezünkben hirtelen megduplázva a tűzerőt. Emellett persze a sunnyogósabb játékstílust kedvelőknek is osztottak lapot, magyarán becserkészhetjük és észrevétlenül eltehetjük láb alól ellenfeleinket vascsővel, késsel, dobótőrrel vagy hangtompítós pisztollyal. Az elődben látotthoz hasonló perkrendszer arra bátorítja a játékosokat, hogy többféle megközelítést próbáljanak ki, tettüket pedig különféle bónuszokkal jutalmazza, melyek a több életerő/páncél (ezek továbbra is túltölthetők) vonaltól egészen a félfordulatból hirtelen végrehajtott, automatikus célzással megtámogatott kapáslövésig terjednek.
Nácik, zombik, náci zombik
Új eszközökkel bővült fegyverarzenálunkat – amelynek régi jó szokás szerint minden darabját magunkkal cipelhetjük – javarészt a The New Order nyitóküldetéséből ismerős katonák, robotok és kutyák ellen vethetjük be. Újdonságot egyedül a mesterlövészek feltűnése, illetve a kiborg szuperkatonák kezdetleges változata jelentett. Utóbbi csak egy akkora területen képes járőrözni, amekkorát a géptest mozgatásához szükséges energiát továbbító vezeték hossza lehetővé tesz. Kegyetlenül megtréfálhatjuk ezeket a behemótokat, ha sikerül lekapcsolnunk az áramforrást. Aztán a kampány második felében felbukkantak az élőhalottak, amelyek az igazat megvallva némi csalódást okoztak. Tény, hogy nagyot tudnak ütni, és néha-néha hajlamos váratlanul megiramodni valamelyikük, sőt még fegyveres példányok is akadnak köztük, de a variációk száma rendkívül alacsony. Az egyetlen érdekesség, hogy a rothadók jól mészárolhatóak és ugyanolyan ínycsiklandónak találják a német agyvelőt, mint az amerikait, így háromszereplőssé válik a küzdelem. Elég mókás, amikor az új távcsövesünkkel leszedett parancsnok (nehogy már erősítést tudjon hívni) zombivá változik, és nekiront egykori bajtársainak.
Patikamérlegre helyezve
Egy single player játék esetében mindig kardinális a szavatosság kérdése. Ha sosem vesszük le szemünket a célról, és a legrövidebb úton haladunk előre a térképen jelölt következő navigációs pont felé, akkor nagyjából öt óra alatt végiglövöldözhetjük magunkat az Old Bloodon. Ezt az időtartamot akár nyolc óra fölé is tornázhatjuk, ha feljebb csavarjuk a nehézségi szintet, majd a felfedezés vágyától hajtva bejárjuk a pályák alternatív útvonalait, és nemcsak az elöl hagyott levelekre, naplófeljegyzésekre, újságcikkekre és aranytömbökre bukkanunk rá, hanem a titkos helyekre rejtett ágyakra is. Visszatérnek tehát az ún. nightmare pályák, amelyeken B.J. visszaálmodja magát az 1992-ben megjelent Wolfenstein 3D sprite-októl hemzsegő világába. Ráadásul most nem kell beérnünk a játéktörténeti klasszikus első pályájával, mert a rendelkezésünkre áll egy teljes epizód a Hans Grösse ellen vívott bossharccal egyetemben.
Ennél többet már aligha lennénk képesek kisajtolni a kampányból, viszont még mindig szerencsét próbálhatunk a challenge-térképeken, amelyek a nagyobb összecsapások újrajátszására kínálnak lehetőséget. Ketyeg az óra, gyűlnek a pontok, az eredményt pedig összevethetjük ismerősökével és ismeretlenekével a globális ranglistán, ám itt véget is ér a Wolfenstein közösségi élménye. A napnál is világosabb, hogy a fejlesztők a nagy elődök (főként a 2001-es Return to Castle Wolfenstein) előtti tisztelgésnek szánták az Old Bloodot. Arról pedig igazán nem tehetnek, hogy időközben teljesen elkoptatta a zombitémát a játékipar.
