Jonathan Blow "az" indie-fejlesztő - a szakma és a játékosok legalábbis így kezelik, ennek minden jó és rossz vonatkozásával együtt. 2008-ban szinte egyedül rakta össze az Xbox Live Arcade legjobb játékát, a Braidet, mindenét kockára téve, kiadói segítség nélkül, amikor már (még) senki sem gondolta komolyan, hogy egy kis garázscég villanthat bármit is az agyonsztárolt AAA sikerjátékok árnyékában. Persze amikor a Braidet a megjelenése első hetében több mint 55 ezer ember vásárolta meg, akkor mindez hirtelen már nem is tűnt akkora hülyeségnek. Blow a becsordogált milliókból nem csupán azt az egzisztenciát és alkotói szabadságot teremthette meg magának, amiről a legtöbb játékfejlesztő csak ábrándozhat, de a pénz egy részét befektetőként vissza is forgatta a szcénába. A legfontosabb talán mégis az volt, hogy nyugodtan és kényelmesen tudott dolgozni következő játékán, a The Witnessen - bár lehet, hogy túlságosan is kényelmesen, mivel végül nyolc évet kellett várni rá.
Are you… lost?
A The Witness több, mint egyszerű rejtvények sorozata, de csak lassacskán fedi fel magát. Talán meglepő, de történet is akad; természetesen onnan indul, hogy egy idegen helyen találjuk magunkat, és nem értjük, hogy mi folyik itt (ami ugye igaz is). A többi része félig-meddig elrejtve, szándékoltan dirib-darabokban adagoltatik, hogy azt is mint egy fejtörő megoldását kelljen összeraknunk magunkban - ahogy maguk a fejtörők is az elbeszélés részét képezik. Ennyi viszont legyen elég, a helyszínt amúgy is látjátok a képeken, a többi titok, inkább csak annyit mondanék, hogy Jonathan Blow dizájneri tehetségéhez továbbra sem fér kétség, a The Witness koncepciója hibátlan és rendkívül intelligens.
Ó, hát ilyen okos lennék?
Nem egyszerű dolog jó puzzle-játékot készíteni. Mit játékot, még egy jó fejtörőt sem könnyű kitalálni (pláne hatszázötvenet). Lehetnek a rejtvények újszerűek, látványosak, meglepőek, de ez még nem elég. Ha túl könnyű, a játékos lenézi. Ha túl nehéz, akkor meggyűlöli. A rejtvényeknek valódi kihívást kell jelenteniük, de csakis akkorát, amit még le lehet küzdeni. Nem lehet a rejtvény frusztráló, mert akkor odavész az öröm, csak a nyűglődés marad, és ennyi erővel akár parlamenti közvetítést is nézhetnénk, vagy esedékes adóbevallásunkat silabizálhatnánk. Vagy - irgalom atyja - egyszerre a kettőt.
Persze nem is vagyunk egyformák, mások a készségeink és képességeink, hogyan is lehetne mindenkinek testhezálló fejtörőket alkotni? Lehet, hogy én vagyok a se nem túl okos, se nem túl buta átlagfelhasználó mintapéldánya, de nekem úgy tűnt, hogy a The Witness képes volt megtalálni a közmondásos arany középutat. Ahogy én látom, ez egyrészt a rém egyszerű alapötletre épülő, de gyakorlati kivezetésben már persze a végtelenségig variálható fejtörőknek köszönhető, másrészt pedig maga a világ mögött fel-felsejlő fejlesztői koncepciónak. A The Witness például azért sem tud gyűlöletesen frusztráló lenni, mert arra bátorít, hogy ha netán elakadnánk, akkor egy helyben toporgás helyett nyugodtan fordítsunk hátat, és sétáljunk tovább.
Az egy dolog, hogy igazából nem is szükséges az összes fejtörőt kivégezni a játék befejezéséhez, de ha később visszatérünk megoldani a félbehagyott feladatot, jó eséllyel egy szempillantás alatt bevillan a (bosszantóan kézenfekvő) megoldás. Számos fejtörő egyébként azt tanítja és gyakoroltatja, hogyan működik a többi, ezért az is lehet, hogy más rejtvények révén jövünk majd rá annak a bizonyosnak a megoldására. És még egy gondolat arról, hogy miért is zseniálisak a The Witness rejtvényei, és hogy miért ajánlanám a játékot olyanoknak is, akik amúgy idegenkednek a fejtörőktől: ez nem IQ-teszt, nem vizsga, nem matek érettségi, itt nincs más dolgunk, mint hogy egy táblán vonalat húzzunk két adott pont között. Ez még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is ott fog motoszkálni az agyunk szegletében, és egyszerűen tudjuk, hogy ha el is akadtunk épp, feleslegesen érezzük hülyének magunkat. A megoldás általában rém egyszerű, és ott van az orrunk előtt: gyakran csak azért nem vesszük észre, mert rossz szögből nézzük, vagy mert olyannyira túlgondoltuk, hogy az agyunk már régen elrobogott mellette.
A bűvésztrükkök esetében általában sokkal-sokkal egyszerűbb a magyarázat, mint amit mögéjük képzelünk, de hogy annak képzeljük, az a bűvész jól felépített elterelésének eredménye. A The Witness rejtvényei néha szintén szórakoznak velünk, csak éppen nem ködösítenek, nem próbálnak komplexebbnek tűnni, mint amilyenek, mert a játék tudja, hogy jó eséllyel magunktól is annak fogjuk hinni őket. Komolyan, egyszerűen így működik az agyunk, néha csak azért akadunk meg, mert kötött pályán halad a gondolatmenet (angolul nem véletlenül "train of thought" ugye) és a korábbi tapasztalatokat, bevált taktikákat gyűrögetve, úrjagondolva kutatjuk a megoldást. Számomra a játék egyértelműen legélvezetesebb része mindig az, amikor egy új helyszínre, vagy legalábbis egy új rejtvényblokkhoz érve kicsit változnak a fejtörők, és kezdhetünk azon agyalni, hogy ezúttal hogyan változtak a játékszabályok. Mert persze, vonalakat húzogatunk, de néha jelentősége van a színeknek is. Vagy a hangoknak. Esetleg annak, hogy a táblát milyen szögből is nézzük, mit látunk mögötte, és így tovább. Menet közben jól fog jönni egy notesz a firkálgatva töprengéshez, vagy épp a memóriát használó fejtörőkhöz - mint a régi szép időkben.
Elvesztem, de kösz, megvagyok
A műfaj íratlan szabályait áthágva egészen kellemes hely a The Witness világa, pedig mintha kötelező lenne minden agyalós játékot tömény depresszióba tunkolni. A közvetlen inspiráció kétségtelenül a Myst volt, de ez a hangulaton egyáltalán nem érződik. A pozitív atmoszférához nyilván hozzájárul a saját motor által meghatározott képi világ, ami nagyon stílusos és érdekes melegséget áraszt. Azért persze a The Witness sem nélkülöz némi melankóliát, de összességében kellemes, intellektuálisan és esztétikailag is stimuláló élmény. Olyan, amire sokáig emlékezni fogunk.
