Ki hitte volna, hogy ismét lehet olyan játékkal tarolni, ami FPS nézete ellenére nem tartalmaz ádáz tűzpárbajokat, Michael Bay legszebb álmait is meghazudtoló robbanásokat, előre meghatározott pontokon rongybabaként összecsukló karaktereket vagy hasonló nyalánkságokat. Két szót mondunk: Dear Esther, és máris mindenki eldöntheti, hogy tovább olvassa-e a cikket, vagy inkább az EndreMan által tüzes kínok között megszült Driveclub íráshoz ugrik, mert akinek nem jön be a vontatott baktatás a szigeten és a céltalannak látszó monológok, az ennek a címnek se kezdjen neki, ám akit beszippantott a zavarodott elme, annak nagyon ott lesz a The Astronauts játéka is.
Okkult vagyok, az is maradok
A sztori szerint mi vagyunk Paul Prospero, akitől nem idegenek a misztikus dolgok, már csak azért sem, mert olykor-olykor képes maga elé vizionálni bizonyos múltbéli eseményeket, ahogyan történik az Red Creek Valleyben is, ahová azért érkezünk, hogy felderítsük egy Ethan Carter nevű kisgyerek eltűnésének körülményeit. Nem is kell olyan sokat lépkednünk ahhoz, hogy rájöjjünk, a területen viszonylag sok az egy főre jutó gyilkosságok száma, így aztán fogjuk magunkat, és nekilátunk egyesével felgörgetni a szálakat addig, míg ki nem derül a teljes igazság, de közben azért nyugodtan bámészkodjunk is, mert van mit nézni. Főszereplőnk baktatása a múltban elkövetett több érdekes bűncselekményt is feltár, és olykor annyira megdöbbentő végeredmények kerekednek ki a dolgokból, hogy csak kamillázunk, mert az adott fordulatra egyáltalán nem számítottunk.
Azt ismered, hogy Torrente fekszik a kriptában?
Ahogy általában a valódi nyomozásokban, úgy itt sem az történik, hogy „na, maga a tettes, abba a villogós autóba tessék beülni, a többiek meg oszoljanak, mert nincs itt semmi látnivaló”. A környéken fellelhető jelekből és bizonyítékokból fog kirajzolódni, mi is történt valójában, vagyis nekünk magunknak kell ezeket fellelni, de érdemes tudni, hogy nem minden esetben fogjuk könnyedén megtalálni őket, mert míg az első egy-két gyilkosságnál marhára nem nehéz kiszúrni a sínek között fetrengő levágott lábat, illetve a néhány méterrel odébb heverő és hozzá tartozó férfitestet, addig (spoiler) a kőből készült holló a milói Jézus környékén már nehezebb falat. (spoiler vége)
Ám, ha mégis sikerül minden rendelkezésre álló nyomot fellelni, akkor még mindig nem végeztünk, ugyanis kronológiai sorrendbe kell tennünk az eseményeket, mert csak így vizualizálhatjuk, hogy miként került egy kriptába a Torrentére emlékeztető hulla, akinek tőr van a mellkasában. Amennyiben nem a megfelelő sorrendben pakoltuk össze a jelenetek darabkáit, úgy hallucinációnk gyorsan megszakad, és elmélkedhetünk, hogy előbb szemen szúrták-e és utána mellkason, vagy fordítva. Mindenesetre ha minden okés, akkor a teljes cselekményt megszemlélhetjük, ezt követően pedig indulhatunk tovább, hogy hátha megleljük azt a kópé Ethan Cartert, aki minden halálnál ott van valamiért, vagy valamilyen módon köze van hozzá.
Ahol keresgetni fogod az állad
A The Vanishing of Ethan Carter tutira nem fog tetszeni mindenkinek, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy senki nincs, aki ne mondaná azt, hogy a játék gyönyörű. A The Astronauts néhány fős gárdája olyan látványt varázsol a játékos elé, hogy tátva marad a szánk, és úgy is marad végig. Ennek oka, hogy a srácok nem spóroltak a textúrákba ölt órákkal, vagyis nekiláttak minden egyes játékbeli elemet (legyen az fű, fa, bokor, virág, könyv, épület, pókháló) a valóságban irgalmatlan mennyiségű fotóval dokumentálni, majd az elkészült képeket egymáshoz illesztették, amiből a szoftver szépen megalkotta az adott objektumot. Ez most természetesen egy nagyon leegyszerűsített, mórickaábra-szerű leírás, de a lényeg nagyjából ennyi, ugyanakkor még az így született eredmény is túl nagy lenne ahhoz, amit elbírna egy normális PC, ezért a DirectX DXT tömörítési arányánál jobbat nyújtó trükkel tömörítve rádolgoztak a végeredményre. Ennek köszönhetően született meg az a fantasztikus látvány, ami az egész játékot jellemzi, és ennek tudható be, hogy mi a teszt közben folyamatosan megálltunk egy kicsit tátani a szájunkat, a fejlesztők szerint pedig így oldható meg az, hogy nem kellett korlátok közé szorítani a látóhatárt.
Bármerre menjünk is, minden nagyon hiteles és elképesztően szép, legyen szó a hegyoldalból gáton lezúduló vízesésről, a folyópartról vagy egy erdei templomról. Az így megteremtett Red Creek Valley olyan szinten ejti rabul a játékost, hogy folyamatos bűvöletben halad végig a területeken, és teljesen mindegy, hogy egy erdőben, egy hegyi ösvényen, netán egy kriptában bandukol, végig, benne tud maradni abban a hangulatban, ami az első pillanatban elragadta. Kétségtelenül állíthatjuk, hogy ilyen téren az elmúlt időszak egyik legjobb alkotásával van dolgunk, és akkor még nem is említettük a zenét, ami olyasféle kiegészítő, mint egy versenyautónak az üvöltő V8. Minden esetben a hangulathoz illeszkedő ritmusok és dallamok, hol diszkrét, sejtelmes, hol pedig pörgős, nyugtalanító, de egyértelműen passzol az adott szituációhoz. Fontos megemlíteni, hogy akinek semmi kedve a nyomozással vesződni, az is élvezheti a játékot, bár ilyenkor mindössze a sétálgatás és a nézelődés az, ami motiválhatja a játékost, ahhoz pedig túl drága a cucc, hogy virtuális sétatérnek használjuk.
Majdnem tökéletes gyilkosság
Az a helyzet, hogy régen találkoztunk olyan játékkal, amin ennyire nem tudtunk fogást találni, így most kissé hajánál fogva előrángatott dolgokról lesz szó, de ha nem beszélnénk hibákról, felmerülhetne a kérdés, hogy miért nem bőven kilencven felett adtunk rá százalékot; ahol azonban már olyan cuccok tanyáznak, mint a Grand Theft Auto V, márpedig az elég jó. Ja, és a Dragon Age II. Szóval talán idegesítő lehet, hogy konfigurációtól függetlenül akadhatnak apróbb akadozások, így a tesztgépen is előfordult, de ezen az egyre gyakoribbá váló SSD gyorsan segít. Kissé problémás a checkpointrendszer, mert nem nagyon tudjuk, hogy mikor ment éppen a játék, bár azóta segítettek a frissítések, szóval ez valóban inkább csak fanyalgás, semmint valódi rinya. Ugyanakkor nem mindenkinek jött be a játék úgy, mint nekünk, de a mi értékelésünk szerint mindenkinek ki kell próbálnia, aki az elején említett Dear Esthert is csipázta.
