Hat óra egy annak többszörösét nyújtó játék végső értékeléséhez kevés, ám ahhoz, hogy beszámoljunk élményeinkről, sőt mi több, előzetes diagnózist állítsunk fel, bőven elengedő. Ennyit, és nem kevesebbet töltöttem a The Bureau: XCOM Declassified preview-verziójával, ami szám szerint öt küldetés végigjátszását, valamint az XCOM főhadiszállás többszöri bebarangolását takarja.
A háború hideg, a fogadtatás meleg
1962-t írunk a The Bureau: XCOM Declassified története szerint, John F. Kennedy az Egyesült Államok elnöke. A két nukleáris szuperhatalom kölcsönösen rángatja egymás bajszát, de senki sem meri megtenni azt a lépést, ami totális háborúhoz vezetne. Mégis, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki megelégelje a hidegháborút, és megnyomja a piros gombot, minthogy váratlanul űrhajók jelenjenek meg az égbolton és intézzenek összehangolt támadást katonai támaszpontok ellen az Államok területén. Az egyik ilyen épp azt a bázist éri, amelyiken William Carter, a játék főhőse is tartózkodik. Sanyarú sorsú fickó ő, akinek egy családi tragédia derékbe törte karrierjét. Ráadásul már az első öt percben lelövik, és csak egy külvilági tárgynak köszönheti, hogy életben marad. (Ezzel a huszárvágással egyébként ügyesen meg is magyarázzák a fejlesztők, hogy a későbbiekben miként lesz képes önmagát és majdani társait a legdurvább sérülésekből is felgyógyítani.)
Az XCOM Declassified kezdete tehát a Függetlenség napját idézi kicsiben, azaz jönnek a szürkék, és úgy őrölik fel a második világháborúban, illetve a koreai háborúban edződött amerikai katonák ellenállását, hogy azt öröm nézni. Kissé furcsállottam, hogy az egyenruhások hullanak, mint a legyek, míg a fedora kalapban és flancos öltönyben grasszáló ügynökök egész jól bírják a kiképzést. A tutorialként is felfogható teljesen lineáris nyitányban először egyedül lövöldözünk, majd csatlakozik hozzánk (nem egyszerre) két további ügynök, így az irányítás alapjain (célzás, tüzelés, gránát elhajítása, fedezékbe vonulás, sprint, vetődés stb.) túl azt is elsajátítjuk, hogyan kell csapatként együttműködni, mert...
A magány öl
Még normál nehézségi szinten sem működik az a megoldás, hogy magukra – pontosabban a néha-néha megbotló MI-re – hagyjuk társainkat, mi pedig csak a saját bőrünkkel foglalkozunk. Ilyen esetben ugyanis nem használják a különleges képességeiket, nem próbálják meg oldalba kapni az ellenséget, csak esnek-kelnek. Ráadásul, aki padlót fog, az elég hamar elvérzik, ha nem ér oda hozzá időben a segítség. A halál pedig az XCOM-hagyományoknak megfelelően végleges (akár csak az XCOM: Enemy Unknown esetében). Elbukjuk az ügynököt, és mindaz a tapasztalat, amit összeszedett, szintén az enyészeté. Egy magasabb szintű (öt a maximum) ember lényegesen jobban használható, mint egy zöldfülű újonc.
Szóval igenis érdemes, sőt kell a társakkal foglalkozni, mert minden azon múlik, hogyan mozgatjuk őket a harctéren, és miként használjuk ki a képességeiket. Gondoltátok volna, hogy Carter egyik trükkje (hosszú másodpercekig a magasba emeli és kiszolgáltatottá teszi az ellenfeleket) fordítva is működik. Az engineer (rajta kívül support, recon és commando kasztú ügynököket toborozhatunk) által lerakott robotágyút felemelhetjük úgy, hogy belásson a földönkívüliek fedezéke mögé, és szabadon tüzeljen rájuk.
A klasszikus szürkék mellett többnyire outsiderek (közöttük erőpajzsos elitek), egymás javítására képes drónok, a legelső The Bureau trailerben látott gyilkos tintapacák nehezítették meg az életemet. Egész jól boldogultam velük, annak ellenére is, hogy egyszerre csak két fegyver lehetett nálam, a lőszerkészlet pedig nem korlátlan. Amikor viszont egy muton, vagy egy lépegető tűnt fel a színen, máris megugrott a vérnyomásom, mert ezek irgalmatlanul sok találatot képesek elviselni páncélzatuknak köszönhetően. A sebzésük is brutális, pár szempillantás alatt padlóztatják a legtapasztaltabb ügynököket is. Ráadásul magasabb nehézségi szinten csak stabilizálni tudjuk a sérültek állapotát, harcra már nem foghatjuk őket a küldetés során. Apropó missziók, a küldetésválasztó térképen általában több feladat közül mazsolázhattam, akadt a történet szálainak gombolyagját továbbgörgető tennivaló, de olyan is, ami inkább csak valamiféle jutalom (egy új, magasabb szintű ügynök, esetleg valamilyen technológia) megszerzésére irányult.
Korábban szó volt arról, hogy nem lesz módunk arra, hogy mindet teljesítsük, ám a próbajáték alatt nem találkoztam ilyen korlátozással. A sorrendet magam választottam meg, ahogy azt is, melyik két ügynök jöhetett velem. Hamar rájöttem, hogy nem érdemes két kiválasztottnál leragadni, mert léteznek olyan missziók is, amelyekre őket küldjük magunk helyett, ám ezek csak akkor teljesíthetőek, ha a két ügynök szintje eléri, vagy meghaladja a küldetés nehézségi fokát. Tehát két hármas szintű öltönyös nem képes elvégezni egy hetes fokozatú megbízást. Egyébként tapasztalati ponttal és egyéb jutalmakkal gazdagodnak, ha túlélik az akciót.
Otthon, édes otthon
Anélkül, hogy a történetről többet fednék fel a kelleténél, elárulhatom, hogy egyebek mellett értékes technológia megszerzéséért, egy nukleáris rakétakilövés megakadályozásáért, az emberiség jövője szempontjából kritikus fontosságú tudós megmentéséért ragadtam fegyvert. Akadtak köztük földi, és idegen darabok egyaránt, de ezeket semmilyen módon nem tudtam hatékonyabbá tenni, sőt az egész kutatás-fejlesztés rész kimaradt az új XCOM-ból úgy, ahogy van. Pedig két küldetés között hosszan barangolhattam a főhadiszállás különböző részlegeit felkeresve, szóba elegyedve a személyzet fontosabb tagjaival.
Még azt is láttam, hogy dolgoznak mindenféle prototípuson, de nem bántam volna, ha bármiféle beleszólásom lett volna abba, hogy milyen irányba kutakodjanak tovább a tojásfejek. Be kellett viszont látnom, hogy ebben a játékban csupán egy gyalog vagyok, nem pedig a sakkjátékos maga. A fegyverválasztáson túl csupán arról dönthettem, hogy milyen bónuszt (nagyobb sebzés, jobb védettség stb.) nyújtó hátizsákokat viseljenek csapatom tagjai, valamint a ruházatuk színén is törpölhettem egy sort, de ennek már tényleg nem volt jelentősége.
Persze a bázis roppant hangulatos, a légkörére nyomasztóan hat a hidegháborús korszakot jellemző paranoia, mindenki beszivárgókról beszél és kémekről. Ugyanígy telitalálat volt minden helyszín, ahol eddig megfordultam, legyen szó farmról, kisvárosról, idegen építményről vagy egyetemi campusról. Jól látszik, hogy nem sokkal korábban még a maguk kis életével voltak elfoglalva a civilek, akik most inkább ön-, mint közveszélyes alvajárókként mászkálnak az utcákon egy fertőzés hatására. Érdemes elolvasni minden feljegyzést a játékban, és meghallgatni az összes hangfelvételt, különben olyan érdekességekről maradunk le, mint a kutatási részleget vezető német doki múltja, vagy Pima városka hősiesen küzdő rendőreinek sorsa.
Ítélet előtt
Mindig izgalmas egy játék nem végleges build-jével játszani, hiszen képet alkothatunk arról, hogy milyen lehet majd a kereskedelmi változat, valamint titokban listát vezethetünk a bugokról, hogy aztán a fejlesztők orra alá dörgöljük, hogy mit felejtettek el kijavítani a nagy rohanásban. Sőt, ilyenkor kellene elővarázsolnom a kristálygömbömet, hogy aztán némi abrakadabra, ujjak levegőben táncoltatása, szemöldök teátrális mozgatása és drámai intonációval átitatott kántálás után kibökjem, jó lesz-e.Nekem szinte biztos, hogy tetszeni fog a végleges verzió is, ám ehhez arra van szükség, hogy ne dőljek a kardomba az XCOM fősodortól idegen megoldások láttán, és ne kiáltsak a spanyol inkvizícióért, ha angolul faggathatok ki egy földönkívüli lényt a The Bureau: XCOM Declassified megjelenésekor. Akár meg is tanulhatta a nyelvet...
