Hát ez hihetetlen! Van pofájuk így kezdeni ezt a részt? - futott át az agyamon, amikor meghallottam a harmadik epizód nyitó mondatát. "Hová ez a nagy sietség?" - kezdte a narrátor, miközben három hónapja vártam, hogy végre kiderüljön, hogyan is folytatódik a cliffhangerrel véget ért sztori. Értem én, hogy eddig a Trónok Harcára kellett koncentrálni, a filmsorozat mégiscsak elad pár extra példányt. De azért én mégis abban reménykedtem, hogy azzal szemben ezt nem csapják össze, és megéri a várakozást. És hogy megérte-e? De meg ám!
Lehet még fokozni?
A Telltale drámai sorozataiban mindig nagyon fájdalmas döntéseket kellett hoznunk, amelyek eredményeként így vagy úgy, de szívhattuk a fogunkat később, itt azonban most először történt meg, hogy valóban elgondolkoztam a helyzet súlyosságán. Persze csak azután, hogy a döntésemet követően az egyik szereplő krumplis zsákként rogyott össze egy lyukkal a mellkasában. Mondanom sem kell, igencsak meglepődtem. A Catch a Ride több szempontból is zseniális. Először is ott van Ashley Johnson (ő szinkronizálta Ellie-t a The Last of Usban) karaktere, aki az összes szereplő közül (ide értve a Telltale többi játékát is) a kedvencem lett, gyakorlatilag három másodperc alatt lopta be magát a szívembe. Minden sorozatban (legyen az filmes vagy videojátékos) van egy rész, amelyre a rajongók azt mondják: "Ha valaki idáig megnézi a szériát, és nem szeret bele, akkor ne is nézze tovább. De úgyis bele fog." A Tales from the Borderlands esetében most jött el ez a pont. Húsz perc játékidő után megint jött az intró, az a zenés rövidfilm, amelyet végignézve tudtam, hogy fantasztikus másfél óra vár még rám.
Az érzelmek hálójában
Döntéseinkkel együtt a két főszereplő is most bontakozik ki igazán. Rhys karaktere végre érzelmileg is megnyílik, és ha nem is tudja igazán kifejezni az érzéseit, egyértelmű, hogy szinte vibrál a levegő közte és a kisasszony között, még ha nem is mondják ki nyíltan. Mindeközben Fiona is egyre jobban megismeri a vault hunterek mindennapjait, és bár nyilvánvaló, hogy ebben a szakmában is lehetne keresnivalója, ő maga sem tudja eldönteni, hogy valóban erre vágyik-e. Athena mindkét karakter jellemfejlődésében fontos szerepet tölt be, miatta azonban ezúttal jelentősen háttérbe szorul az előző epizódot domináló Handsome Jack, bár ebben minden bizonnyal közrejátszottak az óvatos döntéseim is. A humor a régi, a környezet viszont teljesen új, az epizód jelentős része ugyanis egy üvegházban játszódik, a már-már esőerdőket idéző növényzet pedig igencsak eltér az eddig látott sivatagos tereptől. Az ismeretlen viszonyok számos újdonságot rejtenek, amiket ezúttal is felderíthetünk Rhys röntgenszemével, de néhány vicces utaláson kívül most sem nyerünk sokat az egész epizódban összesen kétszer használható képességgel. Fiona még ennél is haszontalanabb, az egycsilliárd dollárt rejtő ládából ugyanis csak egyetlen köteg pénzt vesz el, így ha az előző epizódokban költekeztünk (és miért is ne tettük volna), akkor most még azt a teljesen értelmetlen, pusztán kozmetikai extrát sem vehetjük meg, amit korábban. Úgy látszik, a Telltale végleg elengedte ezt a lehetőséget, ami igencsak szomorú, hiszen bőven van benne potenciál.
Touchgoal!
Az utolsó képkockákat végignézve nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, a következő rész előzetesét azonban azonnal leállítottam, mert tudtam, hogy csak még nehezebb lenne a várakozás. A Catch a Ride karakterei, fordulatos történetvezetése, poénjai olyan vegyületet alkotnak, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb, ha nem a legjobb játékává teszi ezt az epizódot. Sírni tehát csak egyetlen dolog miatt lenne okom: hogy valószínűleg a negyedik részre is sokat kell még várni.
