Olyan nincs, hogy valaki kapásból profi legyen bármiben is. Főleg akkor nem, ha olyasmivel találkozik, ami újdonság az életében. Úgy gondoltam, hogy ezen a szombati pénteken amolyan botcsinálta Cyrano de Bergerac módjára kigúnyolom magam (de hogy más mondja, azt nem tűröm el) és leírom azokat az élményeket, amiket az első családi PC szenvedett el általam.
Sőt, egy kicsit korábbra merészkedve, még szerencsétlen C-64 szenvedte el az első csapást, amikor úgy gondoltam, hogy képes vagyok RESET-et végrehajtani egy hajcsat segítségével. Ezen téves elképzelésem 2.000 magyar forintba került, valamikor 1993 táján. Aki ismeri az akkori fizetéseket, az sejtheti, hogy Apám mosolya nem volt teljesen őszinte, amikor ezt megtudta. De amikor 1996 fagyos januárjában bevittük a négyütemű Trabantból a PC-t, az volt ám az igazi! 486 DX4, 100 MHz, 8 MB RAM, 1 MB videokártya (S3 Trio, ha jól emlékszem, de nem biztos), 500 MB Seagate vinyó, és 4x sebességű Panasonic CD-ROM (ez garancia után azonnal meghalt). Mindezek mellé a hangért Sound Blaster 16 hangkártya, amiről nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy akkoriban az egyik legjobb volt. De ha már egyszer ilyen jóféle hangkeltő volt a gépben, akkor annak járt egy Sony hangfalpár, illetve a képi megjelenítésért egy 14 hüvelykes VGA monitor. Nyugodtan mondhatom, hogy az ismeretségi körömben nem volt ehhez fogható teljesítményű gép, hiszen sokan még a 386-on játszottak, a speaker prüntyögése mellett. Számomra teljesen új élmény volt ez a PC dolog, hiszen egészen addig a C-64 volt a minden, és csak elvétve láttam egy-két PC-t, de nem nagyon játszottam velük.
Sőt, ma már nevetségesnek hangzik, de akkor fogtam először CD-t a kezemben, és ezzel nem voltam egyedül. Egy ilyen új szerkezet mindig kellő törődést kíván, így nem csoda, ha az első hónapokban minden le volt takarva, amikor nem használtuk. Ám üzem közben semmi nem védte szerencsétlen gépet attól, hogy a lehetőségeket felfedezni vágyó 18 éves ne okozzon kárt benne, legalábbis szoftveres téren. De még mielőtt az alábbiakat olvasva bárki nekilátna núbot, lúzert, vagy lámát kiabálni, érdemes tudni, hogy akkoriban nem volt annyira elterjedt dolog a PC, sem az otthonokban, sem a munkahelyeken. Nekünk még nem volt egyértelmű az egér és a duplakattintások használata. Ha játszani akartunk, akkor ezt rendszerint DOS-ból tettük, és előtte a config fájl elindításával be kellett állítani a felbontást, és a hangkártyát. Talán még sokan emlékeznek a Port: 220, IRQ:5 DMA:1 beállításokra. Ez mind manuálisan történt, nem volt DirectX, ami automatikusan kezelte az eszközöket. Sőt, valamikor 1997-ben, amikor a fősuli kollégiumában első chat-es élményeimet szereztem, DOS alól neteztünk a Minuet segítségével. Most azonban lássuk a legbutább melléfogásaimat.
Kezdődött ugye azzal, hogy fogalmam sem volt, hogyan kell kilépni egy játékból, ezért amikor úgy éreztem, hogy valami mással szeretnék játszani, nemes egyszerűséggel nyomtam egy reset-et (ez nagyon ment). Aztán ott voltak az operációs rendszerek is, a DOS, a Norton Commander, a Volkov Commander és a Win 3.1, amit többen talán nem ismernek, mert a Windows 95 után értelmüket vesztették. Aki nem ismeri, annak annyit, hogy a Norton és a Volkov kinézetében és funkciójában leginkább a Total Commander-re emlékeztet. Nortonban történt, hogy úgy gondoltam, szabadítok fel egy kis helyet a merevlemezen, bár nem mintha szükség lett volna rá, de úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Annyit már tudtam, hogy a játékok javarészt *.exe, vagy *.bat, esetleg *.com paranccsal indulnak, ezért úgy gondoltam, hogy ha minden mást kitörlök a játék könyvtárából, de ezt az egy parancsfájlt meghagyom, akkor megszabadulok a sallangoktól, de játszható marad a játék. Nos, tévedtem. Továbbá a Norton miatt ringattam magam abba a téves elképzelésbe, hogy amit jobb oldalon kitörlök, az bal oldalon megmarad, ergo meg sem fordult a fejemben, hogy a merevlemezen végzem a műveleteket és nem csak egy virtuális felületen. Valami hasonló történt akkor is, amikor a Windows 3.1-ben véletlen kitöröltem a ""Fájlkezelő" ikont (azt hiszem, volt ilyen), és onnantól meg voltunk lőve otthon, mert nem tudtunk tallózni a könyvtárak között. Idővel aztán kezdtem egyre otthonosabban mozogni a PC-k lelkivilágában, és egyre kevesebb lett a hiba, de mire erre a pontra eljutottam, számos segítséget kellett igénybe venni. Ugyanakkor a mondás itt is igaz, hogy minél jobban értesz hozzá, annál kevesebb hibával találkozol.
És eljött a korszakváltás, amit a Windows 95 jelentett. Addigra az 500 megás vinyót egy frankó tömörítéssel 1 GB-ra növeltem, de azt sajnos nem tudtam, hogy ezt a Win95 nem annyira csipázza. Egy kedves barátom segítségével nekiláttunk az új operációs rendszer telepítésének, de valahogy nem boldogultunk vele. Ő esküdött rá, hogy meg tudja oldani, de a vége az lett, hogy 10 km-t bringáztam a vázon egyensúlyozott számítógéppel, hogy utána jelképes 2.000 forint kifizetése mellett hozzáértő emberek megszüntessék a tömörítést és feltegyék a Windows 95-öt. Menet közben elromlott a CD-meghajtó, aminek a helyére 32x sebességű került. Ez egy új világot nyitott meg számomra, ugyanis akkor már vagy fél éve nem tudtam semmilyen CD-t beolvastatni, ugyanakkor minden hónapban megvettem a PC-X-et, és bontatlanul hevertek az asztalomon a CD-k. Pedig remek tartalmak voltak rajta (már akkor is), főleg a scene demókat, képeket és az olvasói zenéket imádtam, amiket javarészt Fast Tracker-ben szerkesztettek a fiatalok. Annyira magával ragadott ez a zenés dolog, hogy végül egy szerb illetőn keresztül sikerült megszereznem a Fast Tracker 2.0-t és magam is nekiláttam egyszerűbb dalok farigcsálásának. Mikor úgy éreztem, hogy elkészült életem fő műve, egy 1.44-es floppyn beküldtem a szerkesztőségnek, hogy hátha viszont látom. Akkoriban mindenkinek véleményezték a srácok a munkáját, méghozzá egy txt fájlban. És bizony, ott volt az én nevem is, de a muzsikám nem, úgyhogy maradjunk, annyiban, hogy a zenémre adott válasz óta nem nagyon erőltetem a zeneszerkesztést.
Egyszer jártam úgy, hogy vettem egy szuper vektorgrafikás játékot az egyik hipermarketben, de amikor feltelepítettem és elkezdtem volna játszani, csak csíkos képernyőt láttam. Nem nyugodtam bele, gondoltam, nem onnan kellett volna vásárolni, ezért megrendeltem máshonnan, de amikor megérkezett az újabb kópia, ugyanezt tapasztaltam. Mire rájöttem, hogy túl nagy volt a felbontás a 14 colos monitoromnak, már nem érdekelt az egész, de még sokáig hallgattam arról, hogy hogyan vettem értelmetlenül két darabot ugyanabból. Az idő múlásával eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy bele kell néznem a gépbe. Lenyűgözött amit láttam, de még sokáig nem mertem hozzányúlni a kábelekhez és semmi egyébhez. Amikor hat év elteltével lecseréltük a 486-ot egy Celeron 900-ra, akkor jött el a pillanat, hogy magam is babráltam odabent. Az alap masina mellé vettem egy CD-írót, valamint egy mobil rack-et, hogy tudjam hurcolni magammal a vinyót. Ezeknek a bekötését, illetve a jumperelését már magam végeztem, és ekkortájt jöttem rá arra, hogy fontos dolgok a driver-ek. Később jött a két oprendszeres üzemeltetés, majd az első BIOS frissítés, amitől nagyon tartottam, de nem sült el rosszul.Ezt a gépet is sikerült megnyomorítani, amikor egy szerencsétlen mozdulattal, eltaláltam az egyik memóriamodulon egy IC-t, és innentől kezdve játékok telepítésekor mindig megállt egy adott ponton, de XP-n folytatni tudta, míg Win98-on menthetetlenül lefagyott.
Ma már kicsit furcsán hangzik, de nem győzöm elégszer leírni, hogy egy olyan világban, amikor az internet még nincs elterjedve, egészen más a tanulás és a segítségnyújtás, ismeretszerzés folyamata. Ha valamire szükség volt, akkor nem tudtunk felmenni a netre, beütni a gugliba és megnyomni a mentés gombot. Keresni kellett egy havert, aki talán ismert egy havert, akinek van egy haverja, és rendelkezik a szükséges szoftverrel. Napokat töltöttünk szétbontott gépek mellett, cserélgetve mindenféle hardveres cuccost, hogy megtaláljuk a hibát. Nem volt fórum, ahová elsírhattuk a bánatunkat és fél óra múlva megérkezett a megoldás, így mindent magunknak kellett felfedezni. Mint a Kék Lagúnában (nem a Kék Osztrigában). De azért megvolt ennek is a romantikája, és ma talán már el sem lehet képzelni, hogy régen elég volt egy csavarhúzó és némi bátorság. Nem volt rendszergazda ismerős, sem számtechboltos cimbora, és olykor már az is hatalmas öröm volt, hogy egy-egy bizarr kísérletezés után egyáltalán az eredeti állapotot vissza tudtuk hozni. De ahogy az elején már szót ejtettünk róla, mindenkinek meg kell fizetnie a tanulópénzt, és az a tapasztalat, amit a saját bőrünkön érzünk, jobban rögzül.
Most, hogy mindent meggyóntam, rajtatok a sor.
