Manapság, amikor a lövöldözős játékok legtöbbje túlságosan is katonai, a szükségesnél komolyabban veszi magát és színvilága valahol a közel-keleti barna és a csernobili szürke között egyensúlyoz, valóságos felüdülésként hat, ha valaki fel meri rúgni a konvenciókat. A Sunset Overdrive pontosan ezt teszi, amikor ránk szabadítja az apokalipszist egy váratlan és felettébb kellemetlen mellékhatással rendelkező energiaital, az Overcharge Delirium XT formájában.
A feladat tehát adott, életben maradni a mutáns szörnyekké változott, vagy csak simán agresszív polgárokkal a nyomunkban, segíteni a különböző frakciókba tömörödött túlélőkön és nem mellékesen megakadályozni, hogy az italt gyártó Fizzco megússza szárazon. Ugyanis a cég nem rest egy egész várost hermetikusan elzárni a külvilágtól, valamint a harci robotok bevetésétől sem riad vissza csak hogy eltussolhassa az igazságot.
A stílus maga az ember
Egyáltalán nem mindegy viszont, hogy miként fogunk neki Sunset City megmentésének. Fényes nappal a nyílt utcán kocogni kész öngyilkosság, ráadásul még unalmas is. Jobban tesszük, ha szökellünk, pörgünk-forgunk és végigcsúszunk mindenen, aminek pereme van. Általában nem különbözik egymástól oly radikális mértékben az egyes játékok vezérlése, hogy néhány percnél tovább tartson, míg ráérzünk arra, hogy mikor mit kell csinálni. A Sunset Overdrive esetében viszont lényegesen hosszabb a tanulási görbe, át kell állítani az agyunkat arra, hogy ne bújjunk fedezékbe (persze nem árt, ha tereptárgy áll köztünk és az ártalmas lövedékek között) és ne próbáljunk futva menekülni, ha baj van. És ugyan követnek az OD-knek nevezett mutánsok a drótkötélpályákra, valamint a háztetőkre is, ott mégis előnyösebb helyzetben leszünk, gyorsabban mozgunk, ráadásul kevésbé szolgáltatjuk ki magunkat. Zúzással mellesleg (grindingnak nevezi a játék a lendületes csúszást) lényegesen rövidebb idő alatt eljutunk oda, ahova szeretnénk, másrészt mozdulatsorainkat megszakítás nélküli haladást eredményező láncolattá összefűzve egyre magasabb szintet ér el az úgynevezett stílusmutató.
Ez utóbbi hatására aktiválódnak a különböző erősítők, amelyek hatására tűz, villám, földrengés és más csapások szegélyezik lépteinket, valamint fegyvereink hatásfoka is javul. Az erősítőket a folyton költöző vegyésznél, Floydnál vásárolhatjuk meg. Alapanyagként pedig olyan városszerte szétszórt gyűjtögethető holmik szolgálnak, mint a térfigyelő kamerák, a drótkötélpályákon felejtett büdös tornacipők, a neonreklámok, a dekorációra használt WC-papír tekercsek, valamint a Fizzie léggömbök. Időnként Floyd új erősítőket szeretne készíteni, amelyek főzése meghatározott ideig tart. Ezalatt bázisvédelemmé alakul a játék stratégiai pontokon elhelyezett csapdák és mutánsok százainak részvételével.
Én kis kertészlegény vagyok, mutánsokat locsolgatok
Önmagukban a csapdák képtelenek lennének elbánni a hordával, ezért több mint húsz különböző fegyverrel, fegyvernek látszó tárggyal és olyan házilag barkácsolt gyilkoló eszközzel eshetünk neki a mutánsoknak, amelyek a legszigorúbb reptéri vizsgálaton sem akadnának fenn. Elvégre ki gondolná, hogy egy plüssmaci nagyot robbanhat, vagy az öntözőkanna víz helyett tömény savat locsol a közelébe merészkedőkre. Mindegyik fegyvernek megvan a maga szerepe, némelyik stratégiai célokat szolgál (figyelemelterelés, terület lezárása stb.), mások kifejezetten a nagyobb termetű OD-k kiiktatására alkalmasak, de ugyanígy találunk az emberekre, illetve a robotokra veszélyes darabokat is néhány univerzális kedvenccel egyetemben, mint a tűzijátékszóró, vagy a sokkoló. Elég változatos és érdekes ahhoz az arzenál, hogy mindet ki akarjuk próbálni, mielőtt a stílusunkhoz leginkább passzoló darabok mellett cövekelnénk le.
Mindazonáltal véges a kapacitásuk, ám minél többet használjuk őket, annál hamarabb lépnek szintet, és úgy már hosszabb ideig pusztíthatunk velük, mielőtt kiürülne a tár. Még több lőszerről és nem utolsósorban nagyobb sebzésről gondoskodhatunk a magunk számára a stílusos gyilkolásért járó jelvények felhasználásával.
Kicsit kevesebb komolyságot, ha kérhetem!
A jellegzetes városnegyedekre (kikötő, japán negyed, belváros stb.) osztott, ám teljesen szabadon, töltőképernyő bámulása nélkül bebarangolható Sunset City egyik végéből a másikba még drótkötélpályákon suhanva és a háztetőről-háztetőre ugrálva is hosszú percekig tartana az út, ám a legfontosabb helyszínekre néhány szempillantás alatt eljuthatunk a gyors utazás lehetőségét igénybe véve. Csak egy korty alkohol (semmi energiaital, kérem), és rövid kábulatot követően a célunkhoz legközelebbi mobil illemhelyről támolygunk elő.
Nem ez az egyetlen vicces momentuma a játéknak, amely soha, egyetlen pillanatig sem veszi komolyan magát. A fegyverektől a következmények nélküli elhalálozást követő számtalan respawn animáción át a különböző sztereotípiákat megtestesítő szereplőkig – mint például a geekek, a szerepjátékosok, vagy a cserkészek – minden a humor jegyében született.
Még a több tucatnyi fő és mellékküldetés is, amelyekben a galambsütéstől a robotkutya sétáltatásán át a lejárt szavatosságú küldetésjelző ikonok visszaszerzéséig minden belefért. Igazán kár, hogy a szórakoztató körítés alatt sokszor ugyanolyan jellegű feladatok ismétlődnek. Öld meg ezt, hozd el azt, szerezz amabból x darabot vagy maradj életben meghatározott ideig. Többet is el tudtam volna viselni azokból a missziókból, amelyek a Sunset Overdrive sajátosságaira építenek. Ilyenek voltak a platformereket megszégyenítő ugrálós feladványok, vagy az óangolt beszélő LARP-os csapat háborújában való részvétel. Akadnak viszont kevésbé jól sikerült küldetések is, mint a videókban is látott repülő autós, amit az irányítás vág gallyra, vagy a frusztráló hajós, amelyben egyszerre kell távol tartani az OD-kat, és szeméttel „etetni” a csotrogányt, nehogy elsüllyedjen alattunk.
A káosz ügynökei
Érdekes, és egyáltalán nem haszontalan adalék a kooperatív többjátékos mód, a Chaos Squads, amelyben lényegében hasonló feladatok elé állítanak bennünket, mint a kampányban, csak épp 1-7 másik játékos társaságában. Miután teljesítettünk egy sor célkitűzést, és szavaztunk arról, hogy kevésbé izgalmas lootot kapjunk gyengébb ellenfelekért cserébe, vagy fordítva, jöhet egy éjszakai erősítőfőzéssel egybekötött bázisvédelem. Amikor pedig egyszerre nyolcan szórják az áldást a megállás nélkül hömpölygő hordára, az nem mindennapi látvány. Epilepsziára hajlamosak nehogy kipróbálják! A jutalom (ruhavásárlásra fordítható pénz, fegyverre és lőszerre váltható energiaital, vagy különleges öltözék) természetesen elkísér bennünket a kampányba is. A két játékmód között szabad az átjárás, Sunset City felfedezése közben bármikor beugorhatunk egy fotófülkébe, ha társaságra vágyunk.
Jóból is megárt...
A történet lezárulta után sajnos nem sok tennivaló marad a városban, újrajátszhatjuk a küldetéseket, nekigyürkőzhetünk a félszáz kihívásnak, összegyűjthetjük a még hiányzó collectible-cuccokat, hogy megvegyünk minden fegyvert, erősítőt és ruházati cikket, de ennyi. Csak azért felépíteni egy hatalmas várost, hogy aztán időtöltési lehetőség híján unatkozzunk, kihagyott ziccer. Esetleg visszatérhetünk a karakterszerkesztőhöz a ruhaárusnál, hogy erotikusan vonzó diáklányunkból férfit faragjunk. Azért az nem utolsó, hogy nem kell új játékot kezdeni, ha ráuntunk volna névtelen, az ún. negyedik falat folyton átszakító, a játékoshoz ki-kiszólogató hősünkre.
A Sunset Overdrive könnyed hangvétele, harsány színvilága és a folyamatos pörgés néhány napra, vagy legalább a kampány 20-25 órájára garantáltan kiszakítja az embert a borongós őszből. Úgy érezzük majd, mintha egy jól sikerült medencés buli részesei lennénk, ahol a kelleténél talán többet fogyasztottunk az.... energiaitalból.
