Splinter Cell fantasyköntösbe bújtatva, külső nézetes Thief, goblin Hitman - ilyen és ehhez hasonló képzeletek villantak fel lelki szemeim előtt, amikor először láttam játékmenetet a Styxből, és meg kell hagyni, nem is tévedtem sokat. A kérdés már csak az, hogy a nagyok pofátlan másolásáról vagy a korábban már látott játékmechanikai elemek kreatív felhasználásáról van-e szó.
Meet da Styx
Főhősünket régi ismerősként köszönthetjük, hiszen a fejlesztők korábbi 2012-es - igencsak felejthető - Of Orcs and Men című akció-szerepjátékában már irányíthattuk őt. Előítéleteinket viszont érdemes félretenni, mivel a Styx: Master of Shadows sokkal kiforrottabb alkotás, mint elődje, no meg teljesen más stílusban próbálja elnyerni kegyeinket: a lopakodós játékok mezőnyében indul. A történet közel kétszáz évvel az Of Orcs and Men előtt játszódik, amikor is Styx, az amberfüggő goblin ködös emlékekkel tér magához Akenash tornyában. Az amber itt most nem az embert jelenti tájszólásban (különben is, akkor ámber lenne), hanem egy mágikus varázsitalt, amit emberek, elfek és goblinok egyaránt előszeretettel használnak. Styx célja, hogy az említett toronyban - ami egyébként egy emberek által épített erődítményrendszer - felkutassa, és elrabolja a Világfa szívét, ami minden amber forrása. Ez a fő sztorivonal, de közben különböző mellékszereplőkkel és történetekkel is megismerkedünk, például egy zsarnokként uralkodó kormányzóval, bepillantást nyerünk az emberek és elfek közti sérülékeny béke részleteibe vagy épp Styx rejtélyes múltjába.
Splinter Styx: Hitman Assassin's Thief Edition
Styx fizikailag nem egy Arnold Schwarzenegger, alacsony és gyenge, éppen ezért a szemtől-szembeni harc helyett ravaszságára és ügyességére kell támaszkodnia. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ahol csak tudjuk (mindenhol) kerüljük a feltűnést, és igyekezzünk az árnyékokból lecsapni ellenfeleinkre, vagy csak lopakodjunk el mellettük/felettük/alattuk. Akkor sincs minden veszve, ha észrevesznek minket, ilyenkor érdemes minél előbb eliszkolni az adott területről, és csendben megvárni, amíg lenyugszanak a kedélyek. Akkor viszont, ha kiszúrtak minket, és nincs hová menekülnünk, be kell állnunk a reflexeinket próbára tévő harcba: a megfelelő pillanatban elsütött hárítás segítségével megakaszthatjuk ellenfelünket, és meg is ölhetjük. Ez viszont igen egészségtelen (értsd: halálos) tud lenni, ha többen is kiszúrtak minket, mivel itt nem az a helyzet, mint egy-egy Assassin's Creedben, ahol minden katona udvariasan kivárja a sorát, és egyesével támadnak ránk, hanem mindenki egyszerre üt, vág minket.
Éppen ezért nem fordulhat elő az, mint ami a Splinter Cellben vagy a Hitmanben, hogy noha láthatók vagyunk, legyilkoljuk a teljes pályát, és megyünk tovább; itt nem opcionális, hanem kötelező a lopakodás. És ez nem baj, mivel minden adott a remek sunyítós élményhez: megbújhatunk az árnyékos helyeken, kitekinthetünk a sarkok mögül, felmászhatunk a falakon, elolthatjuk a fáklyákat, elrejthetjük vagy savban feloldhatjuk az élettelen testeket, elvonhatjuk az őrök figyelmét, csendesen kiszoríthatjuk belőlük a szuszt, messziről, dobókésekkel olthatjuk ki életüket. És ha mindez nem lenne elég, Styx az ambernek köszönhetően különleges képességekkel is rendelkezik: az "amber-látással" jobban kiszúrjuk ellenfeleinket és a felhasználható tereptárgyakat, egy rövid ideig láthatatlanná válhatunk, sőt még egy - általam csak Csicska-Styxnek keresztelt - klónt is létrehozhatunk, akinek bőrébe bújva ajtókat nyithatunk ki, és akit csaliként is felhasználhatunk. Ezek a képességek persze amberbe kerülnek, amit elég szűkmarkúan mértek a fejlesztők, ezért érdemes a jó öreg lopakodós praktikáknál maradni. Az őrök nemcsak akkor vesznek észre, ha látóterükbe kerülünk, hanem akkor is, ha zajt csaptunk, úgyhogy ajánlott óvatosan és lassan haladni.
Mivel a helyszín egy gigantikus torony, a pályák vertikálisak, tehát lentről felfelé/fentről lefelé haladhatunk bennük, ami egy kis Assassin's Creed-ízt kölcsönöz a játéknak. Ez még nem lenne akkora baj, viszont sikerült átvenni a hibákat is az említett címből: a széleken haladás, a leereszkedés és a felhúzódzkodás néhol problémás tud lenni, és ez akár az életünkbe is kerülhet. A probléma főleg billentyűzet és egér kombóval jön elő; aki kontrollerrel nyomja a nyomnivalót, annak egy fokkal könnyebb a dolga, de ez sovány vigasz a kontroller nélkülieknek. Hasonlóan problémásak az ork ellenfelek, akik útlezárásként funkcionálnak, viszont "irreálisan" gyorsan és hatékonyan el tudnak minket kapni akkor is, ha látszólag nem érnek el/látnak/hallanak minket. Cserébe bármikor menthetünk, így nem kell a legelejéről kezdenünk a szinteket egy-egy apró hiba miatt.
A küldetések általában abból állnak, hogy A-ból eljussunk B-be, de közben extra feladatokat (például egy célszemély megölése, egy célobjektum megtalálása vagy ellopása) is teljesíthetünk plusz tapasztalatai pontokért. További plusz TP jár azért is, ha egy-egy szintet riasztás vagy ölés nélkül, esetleg minél gyorsabban teljesítünk, vagy összegyűjtjük az összes fellelhető tokent, azaz zsetont. A tapasztalati pontokat Styx mester fejlődésére költhetjük, háromféle tulajdonságát tápolva: teherbírását, gyilkolóerejét és mozgékonyságát. A pontokat bármikor törölhetjük és újra leoszthatjuk, így az sem gond, ha esetleg olyan képességet szerzünk be, ami a későbbiekben feleslegesnek bizonyul.
Styxelném
A játék látványvilága igazán kellemesre sikerült, a Cyanide mindent kihozott az Unreal Engine 3-ból, amit csak lehetett. Egy-két helyen ugyan meglátszik az idő vasfoga, ami kegyetlenül belemart az említett grafikai motorba, és leginkább bizonyos textúrák kinézetén és betöltési sebességén érhető tetten, de ez nem mindig zavaró, az összkép még így is pozitív. Azt viszont le kell szögeznünk, hogy a Styx inkább last-gen, semmint current/next, ezt vegyük figyelembe, mielőtt beneveznénk rá. Akinek ezzel nincs baja, az viszont remekül fog szórakozni, plusz a gépigény sem verdesi az egeket, gyengébb gépeken is röccenésmentesen elfut Styx bajtárs. A szinkronhangok szintén rendben vannak, a zene pedig tökéletesen illeszkedik a játék hangulatához, történéseihez.
Egy szó, mint száz, a Styx: Master of Shadows nagyon egyben van, leszámítva egy-két hiányosságot. De még így is hiánypótló, hiszen a legutóbbi Thiefet leszámítva kevés igazán ízig-vérig lopakodós alkotás kapható a piacon. Biztos vagyok benne, hogy ha a Cyanide kap lehetőséget a folytatásra, és tanul ezekből a hibákból, a következő rész már sokkal kiforrottabb és szórakoztatóbb lesz. Szurkolok, hogy így legyen, addig is ott a Master of Shadows. Világ goblinjai, eljött a ti időtök, egyesüljetek!
