Már megint nosztalgiahullám van a játékiparban. Nem először történik ilyesmi, és az sem meglepő, hogy éppen akkor szaporodnak meg régi jó játékok remake-jei, rebrandelt, rebootolt, remastered verziói, amikor konzolgeneráció-váltás zajlik. Ez egy átmeneti időszak, amely akár évekig elhúzódhat, hiszen azok a játékok, amik tényleg megmutatják, mire képes az Xbox One és a PlayStation 4, még mindig készülnek. Addig is kellenek tuti húzónevek, ezért van az, hogy egy GTA V vagy egy Last of Us megjelenik az előző konzolgeneráció után az újra is, és hasonló biztonsági módszer a még régebbi játékok leporolása.
Elég csak az elmúlt időszakból pár példa: volt itt Halo: The Master Chief Collection, jön a Kingdom Hearts 2.5 Remix, a Resident Evil HD, a Saints Row IV Re-electedr, és persze ott a Grim Fandango Remastered, amit majd követ egy Day of the Tentacle-újragondolás is. És akkor még nem is beszéltünk azokról a játékokról, amelyek újak, de valamilyen régies manírral (például szándékosan nagy pixelekkel dolgozó grafikával) próbálnak érvényesülni. Pedig a nosztalgiázás becsapós dolog. Ugye, megvan a reklám, amiben egy gyűrött arcú bácsika azt mondja, hogy „kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmiˮ, aztán rögtön felvidul, amikor megtudja, hogy létezik még olyan cég, amely burgonyasziromnak mondja a chipset. Miközben „annak idején” csak sós burgonyaszirom létezett. Se paprikás, se chilis-lime-os, se szarvasgombás-ruccolás. Akkor annyira jó mégsem lehetett régen.
Sosem felejted el az elsőt
Érdemes megemlíteni, hogy a nosztalgiát betegségként kezelték a 17. század végétől kb. a 19. közepéig: ekkor született meg a szó is a görög nosztosz (hazatérés) és algosz (fájdalom) szavakból, vagyis a nosztalgia annak az embernek a fájdalma, aki hazavágyódik szülőföldjére, de fél, hogy sosem láthatja viszont azt. Az orvosok elég gyakran diagnosztizálták ezt a levertséggel és étvágytalansággal járó „betegségetˮ háborúba elvitt katonáknál, és kezelésként egyszerűen hazaküldték őket a háborúból, mire azok csodák csodája, jobban lettek. A tünetegyüttes az 1850-es évektől kezdve aztán pár évtized alatt átalakult, nem kóros lelkiállapottá vált – és maga a nosztalgia fogalma is megváltozott, térbeli helyett ma már inkább időbeli elvágyódást jelent.
A nosztalgia kapcsolatot teremt a múltbeli és jelenlegi énünk között, megadja a folytonosság élményét, és ez általában jó érzés, fontosabbnak érezzük magunkat tőle. Több kutatás szerint is jótékony hatással van a hangulatra a régi szép idők felemlegetése, és persze az, hogy ilyenkor a fiatalkori emlékek jönnek elő. Ennek részben az „emlékezeti dudorˮ nevű jelenség az oka: nagyjából 20-22 éves korunkból jóval több emlékünk van, mint előtte vagy utána volt. Ez az időszak fontos változások, sok meghatározó döntés és élmény ideje, amikor kialakulnak fontos szociális reakciók és a felnőttkori én alapjai. Első nagy szerelem, első munkahely és még sok első dolog, ami megmarad a memóriában. És az első játékot, az első konzolt, az első MMO-t és hasonlókat is be lehet passzintani a sorba. A mostani harmincas-negyvenes korosztály szívesen nosztalgiázik a C64-es vagy korai PC-s csodákon, és ezt a fejlesztők is kihasználják.
A nosztalgia esete Tóth Marival
Mert sokaknak (magamat is beleértve) rögtön párás lesz a szeme, ha óriáspixeleket lát, vagy a keze alatt érezhet egy békebeli 2D kalandjátékot a sok 3D akció-RPG között. Ezekhez kellemes régi élmények kapcsolódnak, és úgy hozzák elő a szép gyerek- és fiatalfelnőtt-kort, mint Proust klasszikusában a madeleine-süti. Viszont több kutatásban is kiderült, hogy az emlékek torzítanak. Az előhívás nem ugyanolyan körülmények között történik, ahogy tárolás, és előhíváskori céljaink is módosíthatják az emlékeket, sőt gyakran kiegészítik azok részleteit. Vagyis ha a régi szép időkön merengünk, akkor ez a régi szép idő szebb lesz a fejünkben, mint amilyen valójában volt.
És ezt jó fejben tartani, ha magabiztosan akarunk szörfözni a nosztalgiacunami hullámain. Mert például indie körökben a pixeles retrografika nagyon megy mostanában, de mondjuk a Fez nem azért volt jó játék, mert úgy nézett ki, mintha évtizedekkel korábban született volna, hanem azért, mert a játékmenete önmagában lenyűgöző volt. És hasonlóképpen: attól egy játék sem lesz jó, ha a címében ott van, hogy Remastered, vagy akár az, hogy Grim Fandango. A bezzeg-a-régi-játékokban-még-volt-anyag mantrát elcsendesítve nézzük meg, hogy az a remasterelés mennyire klappol, miként sikerült – vagy nem sikerült – átmenteni a régi játékélményt, és a készítők esetleg mennyi újat tettek hozzá. Illetve nézzük meg, hogy maga az alapanyag mennyire öregedett szépen.
Mert nem minden régi játékcsodával jó ma is játszani. Ott van például a Total Eclipse-Driller-Dark Side széria, ami a C64 és a Spectrum egyik sikersorozata volt; kezdetleges 3D kalandjátékok, de mai szemmel nézve játszhatatlanul lassúak, mert csak régen voltunk hajlandók 2-3 fps-sel száguldó 3D-t nézni (viszont egy felpörgetett 60 fps-es modern verzióval az alapanyag éppen a báját veszítené el) – és persze lehetne még más példákat is hozni.
Ha nem minden régi játékkal jó ma játszani, az azt is jelenti, hogy nem mindegyiket érdemes más formában újraértelmeznie a jelennek. Mint ahogy a régi némafilmeket sem szinkronizálják újra csak azért, mert a technika ma már lehetővé teszi – azok eredeti formájukban értékek. Szóval némi egészséges kritikus hozzáállás teljesen indokolt a mostanság érkező HD és Remastered verziókkal szemben, még az olyan szent tehenek esetében is, mint a Grim Fandango Remastered. Tényleg, a Grim Fandango. Emlékeztek, mekkora játék volt annak idején?
