Mindenkinek van bakancslistája. Van aki bevallja és pironkodik egyes tételei miatt, van aki tagadja, de ezen mindenki csak mosolyog, hiszen ez olyan dolog, amivel nem szoktunk dicsekedni. Jómagam sosem tagadtam, azt vallom, hogy igenis vannak dolgok az életben, amit egyszer meg kell tapasztalnunk.
A munkámmal jár, hogy csodaszép és izgalmas helyekre jutok el, rengeteg játékot és fejlesztőt megismerek. Az elmúlt húsz évben számos videojátékot volt szerencsém tesztelni, de volt egy fejlesztőcsapat melynek szinte az összes alkotását kipróbáltam. Most abba nem mennék bele, hogy mennyi időt vett el a World of Warcraft, a StarCraft és a Diablo az életemből, legyen elég annyi, hogy sokat. A gaming bakancslistámon mindig is előkelő helyet foglalt el egy Blizzard stúdiólátogatás (közvetlenül a Jade Raymond randi után volt a listámon).
Érthető módon kapva kaptam az alkalmon, amikor felajánlották, hogy részt vehetek egy sajtóeseményen a kaliforniai Irvine-ban, ahol az Overwatch konzolos verzióját először mutatják be az újságíróknak, s ha már ott vagyunk akkor eltölthetünk egy napot a világ egyik legmenőbb munkahelyén. Az út megszervezése pillanatok alatt megvolt, a Blizzard állta az utazást és a szállást, bolond lettem volna nemet mondani. Az univerzum egyensúlya azonban nem tréfadolog, valahol legbelül sejtettem, hogy nem lesz olyan sétagalopp ez az út, mint ahogy azt én elképzeltem. Sajnos igazam lett. Párizsig minden rendben is ment, de ott aztán belefutottam egy nagyon csúnya légi irányító és poggyászkezelő sztrájkba, minek következtében majd három órás késéssel szállt fel a gép Los Angelesbe.
Ez azt jelentette, hogy közel tizenhat órán keresztül voltunk összezsúfolva egy alumínium csőben kétszáz türelmetlen utassal és igen, kisbaba is volt közöttük. Percekre ugyan el tudtam aludni, de sajnos nem tartozom azon szerencsések közé, aki tud repülőn pihenni. A landolás után derült ki, hogy a kapitány a poggyászok nélkül szállt fel, csak a másnap számíthattunk rájuk. Az útlevél ellenőrzésnél valami embertelen sorok kígyóztak, később megtudtam, hogy aznap volt a tavaszi szünet első napja és mindenki ezt az időpontot választotta az utazásra. A vámvizsgálat viszonylag gyorsan ment, mivel a csomagjaim még valahol Párizsban hédereztek. Szerencsére a Blizzard volt olyan kedves, hogy kocsit küldött értem amely elfuvarozott a szállodába. Háztól a szállodáig pontosan huszonöt óráig tartott az út, voltam már kipihentebb. Az időeltolódás miatt alig aludtam az éjszaka, hiszen éjfélkor nálunk már javában délelőtt van, így nem volt gond a koránkelés.
Gyors reggeli után a szálloda előterében könnyű volt kiszúrni a Blizzard vendégeit, az újságírók minden országban ugyanúgy néznek ki. A félrecsapott baseball sapkában és nagy hangon gesztikuláló gyerekeket viszont nem tudtam hová tenni, később derült csak ki, hogy a Blizzard Hollandia és Németország leginkább sztárolt videósait is vendégül látta. Annyian voltunk, hogy egy külön buszt fogadtak nekünk, hogy elfuvarozzanak a stúdióba. Lélekben már felkészültem egy hosszú és kimerítő útra, de kiderült, hogy tovább tartott, mire az a harminc ember elhelyezkedett a buszban, mint maga az út. Amerikában ez azonban teljesen elfogadott, nemigen lehet gyalogost látni. Pár perc után feltűnt egy hatalmas épületegyüttes, melynek a homlokzatán ott virított a Blizzard Entertainment felirat.
Folytatjuk...
A következő részben beszámolok, milyen az élet a világ egyik legklasszabb munkahelyén, illetve arról is mesélek, hogy Jeff Kaplan miként kínálta tízóraival az újságírókat.
