Tíz évvel ezelőtt az volt a jó, hogy még nem volt ennyire elterjedt az internet, és az ember az információit javarészt a nyomtatott sajtóból szerezte. Éppen ezért egy játék mindig akkor robbant igazán nagyot, amikor megjelent, mivel előtte nem láthattunk belőle teasert beharangozó trailert, sem trailert, sem "véletlenül" kiszivárgott screenshotokat, vagy éppen játékmenet videót, esetleg fejlesztői naplót. Persze tudtuk, hogy valami készül, de csak annyit láttunk belőle, amennyit például a GameStarban bemutattak az akkori szerkesztők.
Márpedig az ismeretlen mindig izgalmasabb, éppen ezért tűkön ülve vártuk, hogy megjelenjen végre a Mafia. Előtte a Grand Theft Auto 3-tól ültünk le, és sokan voltak, akik a Mafiat az ő klónjaként írták le, holott talán nem sértünk meg senkit, ha kimondjuk, aki ezt komolyan is gondolja, az csak felületes ismerője a csehek játékának. Aztán végre eljött a várt pillanat, a képernyőn megjelent a gyéren megvilágított helyiségben alkohollal fertőtlenítő és szivarozó tetováló, majd felcsendült az intro zenéje, amit valószínűleg soha nem felejtünk el. Ez volt az a pillanat, amikor a fogékony játékosok hosszú időre megszűntek a külvilág számára, hogy elkövetkezendő napjaikat és heteiket Lost Heaven városának szenteljék, megismerve a nagyívű sztorit, melyben egy mezei taxisofőrt elnyel az alvilág, hogy a sapkát keménykalapra és öltönyre cserélje.
Tommy Angelo történetét remekül írták meg a csehek, csodálatos hitelességgel mutatja be, hogy miként sodródott az árral a harmincas évek problémáit kicsit nehezen megélő taxisofőr, és miként válik egy törvénytisztelő polgárból olyan ember, akinek értékrendje elüt a normálistól. Pontosan ez az, ami miatt nagyon lehetett szeretni a játékot, hogy maga a játékos is úgy érezte, csak a körülmények szerencsétlen összejátszásának áldozata, amit a játék folyamán az erkölcsi dolgokon lamentálva Tommy is kifejez. Nincs öncélú gyilkolászás, sem felesleges rombolás, csakis annyi, amennyit feltétlen megkívánnak a történések. Persze, lehetett a játékot úgy is játszani, mintha GTA lenne, de ez egy kicsit olyan, mint egy múzeumban üvöltözve telefonálni.
Nem csoda tehát, hogy a Mafia rengeteg rajongóra tett szert, sokan a stáblista után percekig csak ültünk a monitor előtt és azon gondolkodtunk, hogy most mégis mi lesz? Mi fogja megadni a hétköznapoknak azt a hangulatot, amit a régi autók motorja, a kürtök hangja, a jazz és a sirályok, valamint a lupara eltéveszthetetlen dörrenése nyújtott. Duke Ellington, Django Reinhardt és a The Mills Brothers azokkal is megszerettette a játék zenei stílusát, akik egyébként nem igazán csípik ezt. Lenyűgöző grafika, remek játékélmény, részletesen kidolgozott, csavaros sztori, hosszú játékidő és fokozatosan nehezedő küldetések jellemezték a játékot, ráadásul úgy, hogy nem volt a megjelenést sürgető kiadói nyomás, így egy minden téren kidolgozott, remek játékot kaptunk a kezünkbe. Ki tudná elfelejteni az öreg börtönt, a kikötőt, a templomi lövöldözést, a parkolóházban történt rajtaütést, vagy a híres/hírhedt autóversenyt? Sokszor csak úgy, a látvány miatt autóztunk ki a gáthoz, és szemléltük az onnan nyíló gyönyörű kilátást. A második részről azért nem ejtünk itt szót, mert ez most a Mafia születésnapja, és nem szeretnénk ünneprontók lenni, de tudjuk, hogy a folytatást sem a cseh srácok cseszték el.
Köszönhetően a rengeteg modnak, újra és újra volt értelme nekikezdeni a következő végigjátszásnak, és még ma is vannak pillanatok, amikor veszettül hiányzik a játék. Boldog 10. Születésnapot Mafia! Köszönjük Illusion Softworks! Mr. Salieri sends his regards...
