Vessünk véget a szenvedésnek, öljük meg Istent! - ez lehetett a játék világában ezer évvel korábban a tüntetők transzparenseire írva, és ők nem is álltak meg a "mondjon le" skandálásánál, tényleg kiiktatták a képletből a legfelsőbb entitást. Az emberek célja ezzel az volt, hogy felsőbb irányítás nélkül ők maguk fejlődhessenek tovább. A számításba azonban hiba csúszott, mert az isteni iga alól nemcsak az emberek szabadultak fel, hanem démonok és egyéb randaságok is. A fattyadékok ellen csak egy különleges kaszt tagjai tudnak hatásosan fellépni: a varázslás és a harcművészet ágait kombináló "szent harcosok", közülük egynek a páncéljába bújhatunk a játékban.
Adjon már egy kis XP-t, esküszöm, nem piára kell
Az ezer éve lezuhant és sziklává vált istenség környékén játszódó bevezető kinézetre kifejezetten szép, bár a sztori szempontjából kissé semmitmondó, de sebaj, némi zúzda után máris a karaktergenerálásnál találjuk magunkat. Háromféle varázsspecializáció, valamint háromféle harcmodor közül választhatunk, így az általános iskolás matematika felhasználásával könnyen kitalálhatjuk, hogy összesen kilencféle karaktertípust indíthatunk. Sajnos a gyakorlatban azért nem olyan változatos a végeredmény, a próbálgatás alapján a harcmodor szinte mindegy, inkább a mágia típusa jelent majd igazi különbséget.
A tutorial máris egy elhagyatott templomban talál minket, ahol megismerhetjük a harc alapjait egy kifejezetten unszimpatikus szörny lekaszabolása közben. Itt már egyértelművé válik a hasonlóság egy másik játékkal, de ezt talán egyelőre hagyjuk is, beszélünk még erről bővebben nemsokára. Lényeg a lényeg, innentől a történet nagyjából kimerül abban, hogy megyünk és zúzunk. Ez viszont kifejezetten élvezetes, ráadásul a fejlesztőknek sikerült némi hazárdjátékos szellemiséggel megspékelniük a dolgot.
Mint minden jóravaló akció-szerepjátékban, itt is úgy gyűjtjük a tapasztalati pontokat, mint Töhötöm bácsi az üres sörösüvegeket. Az összekuporgatott XP-t természetesen azonnal el is költhetjük valamilyen fejlesztésre, de megtehetjük azt is, hogy magunknál tartogatjuk, ilyenkor ugyanis egyfajta "bónuszszorzó" mentén a következő győzelmeinkért is több XP-t kapunk.
A módszer hátulütője viszont, hogy ha egy begőzölt szörnyike lecsapja forrófejű hősünket, az összes, nálunk tárolt XP is elvész, amikor újraéledünk egy kristály formájában megtalálható mentési pontnál. Innen minél gyorsabban el kell jutnunk elhalálozásunk helyére, ahol visszaszerezhetjük a "lelkünket", vele pedig az XP-t is. Ha azonban tétovázunk, a magára hagyott lélekből elkezd "kifolyni" a tapasztalati pont, és mire visszatalálunk hozzá, már csak a nehezen megszerzett XP töredékét kapjuk vissza. Amennyire idegesítő, annyira ügyes ötlet is ez: a játékosoknak dönteniük kell, hogy mennyire hazardírozva haladnak előre. Biztonságosabban, minden XP-t azonnal elköltve vagy a gyorsabb fejlődésért cserébe kockáztatnak, és maguknál tartják az XP-t, amely egy balul sikerült összecsapás után köddé válhat. Ahogy mentorom, Darth Vader mondaná: ügyes, roppant ügyes. Igaz, láttunk már ilyesmit, még ha nem is ilyen szofisztikáltan.
Sötét Lelkek tolvaja
Na jó, már nem lehet halogatni, térjünk rá a kényelmetlenebb témára. Ahogy elkezdjük a játékot, azonnal látszik, hogy ilyet bizony már láttunk, csak akkor Dark Soulsnak hívták. A világ, a hős, a harcrendszer, a "feeling" mind-mind a szeretve gyűlölt versenytársra emlékeztet. Már csak az a kérdés, baj-e ez. Lassan harmincéves játékosmúltam tapasztalatai alapján nem mindig. Voltak már szép számmal olyan klónok a játéktörténelemben, amelyek majdnem olyan jóra sikerültek, mint a koppintott cím, és ritkán olyanok is akadtak, amelyek túlszárnyalták mesterüket. Ugyan erről azért nincs szó a Lords of the Fallen esetében, de engem alig-alig zavart a hasonlóság.
Akit igazán zavarni fog, az a hardcore-gamer archetípus, viszont ugyanezért a valamivel könnyedebb játékot kedvelők pedig akár keblükre is ölelhetik tesztem tárgyát. Egyrészt azért, mert a Lords of the Fallen esetében nincs maximumra állítva, aztán lepillanatragasztózva a "Szemétparasztságot Állító Tekerőgomb". Míg a Dark Souls-játékos egyetlen elhibázott mozdulat után már harap is bele az édes anyaföldbe, itt megengedőbb a harcrendszer; néha becsúszhat egy-egy baki a jól felépített kombókba. Másrészt kicsit lassabb folyású is a hentelés, ezáltal némileg könnyebben felkészülhetünk két csapás között a következő mozdulatra.
Szintén kétféle megítélése lehet annak is, hogy a játék jóval lineárisabb a Setét Lelkeknél. A Dark Souls-fanok gyerekjátéknak, a hagyományosabb játékosok megváltásnak látják majd, hogy nem kell órákat bolyongani a játéktéren, hanem némiképp vezetik a kezünket. Igaz, itt is léteznek alternatív útvonalak, nem csak egy csőben haladunk.
Szerezzünk egy újabb varázslat!
Egyelőre legyen ennyi elég a hasonlítgatásból, térjünk vissza oda, hogy mit is kezdhetünk a megszerzett tapasztalati pontokkal. Egyrészt fejleszthetjük belőle saját alaptulajdonságainkat, az erő, az állóképesség, a szerencse és a varázserő szerepét átvevő hit terén, de átválthatjuk az XP-ket varázslatpontokra is, amelyekből értelemszerűen friss varázslatokat kotyvaszthatunk. Egész jól el lehet törpölni azzal, mi éri meg jobban: a megszerzett XP-t azonnal fejlesztésekre költeni (így a játékos viszonylag egyenletesen fejlődik), vagy tartalékolni az XP-szorzó növelésére, és később jóval hatékonyabban, "egy összegben" beváltani egy tonnányi fejlesztésre (ezáltal egy kicsit nehezebben jutunk el egy bizonyos pontig, aztán jóval könnyebbé válik a játék).
Az viszont biztos, hogy bármelyik taktikát is választjuk, nagyjából a játék felére feltápolhatjuk magunkat annyira, hogy már bármilyen brutális boss érkezik, egyetlen kokival lecsaphatjuk őket, mint Ötvös Csöpi a bőrsapis diszkóhuligánt. Ráadásul a teljes játék még a legráérősebb haladás mellett sem tart tovább 14-16 óránál, már szinte látom is a 6-8 órás speedrun-videókat. Ugyan a végigjátszás után kapunk egy "New Game +" lehetőséget, amiben egy másik mágiastílussal nyomhatjuk végig a sztorit, nekem azért annyira nem viszketett a tenyerem, hogy ugyanazt az utat kicsit másmilyen alapokkal elkezdhessem megint.
Bugs of the Fallen
Bár a nemzetközi tesztekben gyakran előkerül, hogy bénácska a grafika, nekem ezzel nem volt gondom. Persze kliséhalmaz minden páncél és szörny, de legalább szépen kidolgozva kapjuk. Ráadásul egy ideig QHD felbontású tesztmonitoron toltam, ahol közel maximumra húzva sem röcögött, és tényleg szép volt a végeredmény. Bajom inkább a hihetetlen mennyiségű buggal volt: villogó háttér, eltűnő objektumok és fagyás fagyás hátán, amiből csak egy határozott soft resettel lehetett megmenekülni. Biztos jön a patch, értem én, de azért lehetett volna ezt már kiadás előtt is jóra faragni.
Összességében minden előzetes parám ellenére jól szórakoztam, míg végigvittem a benga harcos varázslót minden csatán. Az eredetiségnek és az addikciónak persze nem láttam sok nyomát, ezért az újrajátszás minimum kétséges, de az biztos, hogy a Dark Souls nehézségétől visszarettenő hack'n'slash-rajongóknak itt egy kipróbálásra érdemes, jóval kevesebb anyázással végigjátszható cím.
