Elég csak feltenni azt a kérdést, hogy melyik a legjobb Resident Evil játék, a mélyen tisztelt publikum máris kocsmai hőbörgéssel szakad csapatokra, a régi iskola éltetőire, a Resident Evil 4 bálványozóira, a belső nézetes új részek híveire, és pár Resident Evil 5-6-latorra, akik bohócsipkában ülnek a sarokban. Az egyik legnagyobb túlélő-horror széria sikerének titka talán maga a folyamatos megújulás, mindenki talál magának benne valami szerethető vonalat, stílusjegyet, miközben az egész univerzum háttértörténete igyekszik valamennyire koherens maradni, több-kevesebb sikerrel.
A második kérdés még nagyobb zűrzavart keltene ebben a képzeletbeli horror-kocsmában (ne akadjunk fent ezen a képzavaron): vajon létezik-e jó Resident Evil adaptáció? Beszélhetünk Stephani Danielle Perry könyvsorozatáról, az animációs filmekről, és persze Paul W. S. Anderson ámokfutásáról, amely viszonylag gyorsan vált értelmezhetetlen Milla Jovovich-simogatóvá. Aztán persze ott volt a Resident Evil: Welcome to Raccoon City, ahol Johannes Roberts azt hitte, hogy ha eléggé rajongunk a játékokért, akkor lehet pocsék forgatókönyvből is jó filmet csinálni, és hát sajnos nem volt igaza. Vannak tehát jobb és rosszabb példák, de azt senki sem tudná pontosan meghatározni, hogy mitől is lesz Resident Evil valami.
Legyen benne zombi, meg esernyő
Mondjuk ez lehet egy irány. Amikor a Netflix bemutatta a Resident Evil sorozat szereplőit, akkor máris hördült a nép, hogy Albert Wesker hogy lehet színesbőrű, és temették a projektet, mert máshogy közelítette meg az alaptémát. Pedig ez még önmagában egyáltalán nem biztos, hogy baj, hiszen láttuk, hogy az eddigi próbálkozások hogy sültek fel. Itt egészen új koncepció és történetvonal került középpontba, nem úgy, hogy van egy szuper-Jovovich, aki belebotlik a videojátékok karaktereibe, nem is úgy, hogy kb. a játékok eseményeit nézhetjük végig, csak elbarmolt karakterekkel. Itt új hősök és mellékszereplők kerülnek a Marcus család vezetése alatt álló Umbrella uralta világ idővonalára, ahol történt régen egy Raccoon City-incidens, létezik (egy másfajta) Albert Wesker, de egyébként máshogy közelíti meg a T-vírus okozta világvége kérdését.
Számtalan apró és arcba tolt easter egg, utalás, szörnytípus, fegyver, hangulati elem érezteti velünk, hogy a Resident Evil univerzumában vagyunk, csak mintha egy Marvel féle Mi lenne, ha…? sorozatrészt néznénk.
Ez pedig igenis jó megközelítés. Nem kell S.T.A.R.S. kommandósoknak '98-ban egy kastélyban bolyongani, kezdő rendőröknek elkésni a munkából, Európában az elnök lányát keresni ahhoz, hogy valaminek Resident Evil hangulata legyen, és be kellett látnom, a Netflix víziója többé-kevésbé működik. Merészen nyúl a témához, de látszik, hogy ügyel a hangulati elemekre, nem szűkíti a cselekményt egy idősíkra és helyszínre, akár még azt is érezhetnénk, hogy a Z világháború hatott az írókra, ha nem esnének viszonylag gyorsan saját maguk csapdájába.
Nekem személy szerint mindig is tetszett az a koncepció, amikor egy zombiapokalipszist inkább a katasztrófafilmes zsánerben prbóbálnak meg kezelni, amelybe a több szálon futó cselekményben az egyéni dráma és karakterábrázolás belefér, de főként a nagyívű narratíván van a hangsúly (lássuk be, ennek a mestere Max Brooks volt, a World War Z film sem tudott felnőni hozzá). A Resident Evil sorozat alapötlete (miszerint az apokalipszis előtti napok és a 13 évvel későbbi poszt-apokaliptikus világ történései párhuzamosan futva mutatják be nekünk, hogy honnan hova jutottunk) tökéletesen alkalmas lett volna ilyen jellegű narratívára, de a feszes és hangulatos kezdés után részről részre esett szét az írói gárda.
Magdi anyus esete a T-vírussal
Mind a cselekmény, mind a karakterek ábrázolása egyre elnagyoltabb, logikátlanabb lett, a remek alapok sem mentették meg a középszerűségtől a dramaturgiát. A főszereplőkhöz nehéz kötődni, a motivációik zavarosak, sokszor magyarázat nélküliek, sőt, konkrétan ostoba döntéseket hoznak néhol. A "lazy writing" számos ponton T-vírusként burjánzik el, ezzel lassan alakul át végtelenül középszerű zombivá a korábban pirospozsgás, egészséges alapkoncepció.
Pont azért dühítő az egész, mert a Netflix sorozata nagyon jól csavargatja az alaptörténetet, a színészek is jó választásnak bizonyultak, és higgyétek el, a sokat kritizált fekete Wesker a legjobb döntés volt Lance Reddick lenyűgöző játékának köszönhetően. Van pár csavar a történetben, ahol még többet mutathat tehetségéből, de a többiek sem maradnak szégyenben, bár nem volt hozzájuk kegyes a forgatókönyv. Paola Núñez sem azért idegesítő Evelyn Marcus, mert tehetségtelen lenne, egyszerűen csak elvérzik az írók sablonos, lusta ábrázolásának terhe alatt.
Az pedig különösen vicces, ahogy próbálják a mi valóságunkhoz kötni a Resident Evil világát, utalást kap a Google, a Facebook, Elon Musk, a Pornhub, de még a Covid is, ami a T-vírushoz hasonlítva annyira röhejes hatású, hogy inkább kizökkenti az embert, mintsem életszerűvé teszi azt a helyzetet, hogy egy gigacég zombikat csinál a gyógyszereivel. Bár nyilván létezik nem egy konteós, aki tökéletes párhuzamot tud vonni az oltásokkal, őt már figyelik az ablak előtti furgonból, mert meglátta a nagy igazságot, vigyázzon magára.
Akcióról jót, vagy semmit
A látvány terén nincs ok panaszra, a zenék választása messze a széria legerősebb hangulati eleme, az akciójelenetek és azok megvalósítása ugyanakkor erősen hullámzó teljesítményt nyújt. Néhol egészen komoly akciófilmes jelenetsort kapunk, hol jobb, hol röhejesebb kompozíciókkal, máskor a nyolcvanas évek tévésorozatait idéző, iszonyatosan béna verekedős koreográfián röhög fel a néző. Apróságokon múlt volna, hogy sokkal izgalmasabb, valósághűbb legyen az akció, nagyon kellett volna még ez a kis extra effort a Resident Evil sorozatnak.
Így ugyanis sem a történet, sem a hangulat nem képes felemelni az adrenalint, és minden remek ötlet ellenére a sorozat középszerű marad.
Különösen rossz ezt mondani annak fényében, hogy ez eddig a legjobb élőszereplős Resident Evil adaptáció, de hát nem is volt magasan a léc, lássuk be. Viszont azt legalább már biztosan tudhatjuk, hogy nem reménytelen jó feldolgozást készíteni, csak tehetséges írókat kell felvenni. A többi már megvan.
