Egyáltalán nem véletlen, hogy az évek során Kraven, a vadász vált a barátságos és közkedvelt Pókember egyik legizgalmasabb, legérdekesebb és legkedveltebb ellenfelévé. Nem csak a képregényolvasók, a rajongók imádták ezt a karaktert, hanem maguk az alkotók is. Épp ezért vált kulcsszereplővé a Marvel's Spider-Man 2 videojátékban, és ezért szerették volna a múltba a filmesek is vászonra emelni őt. Ezzel a gondolttal anno az eredeti Pókember-trilógia rendezője, Sam Raimi is szemezett, majd Ryan Coogler reménykedett abban, hogy a Fekete Párducban az MCU-ba is áthozhatja a vadászt, de mind tudjuk, hogy nem így lett. Jon Watts is gondolt arra, hogy a harmadik MCU-s Pókember filmben szerepeljen Kraven, de ebből sem lett semmi. Egyrészt az MCU központi narratívája más irányba, a multiverzum felé haladt, másfelől Sonynak sajnos saját tervei voltak Kravennel.
Igen, sajnos, mivel bár nagyon szerettük volna, hogy ne legyen igazuk az előzetes hangoknak, de joggal jósoltak a Kraven, a vadász mozinak rosszabb nyitányt, mint a szintén borzalmas Morbiusnak vagy Madame Webnek. Ez a film az utolsó szeget jelenti a Sony saját, Pókember nélküli filmes pókverzumának, amelyben egyedül a Venom volt értékelhető alkotás, és ez annak mindhárom részéről sem mondható el, ha teljesen őszinték akarunk lenni. Az iparági pletykák szerint pedig a borítékolható bukást látva a Sony végre ráébredt arra, amit hosszú évek óta próbál a stúdió arcába ordítani minden egyes rajong: nem működnek Pókember legszuperebb ellenfele sem maga Póki nélkül, ez a recept a nulladik pillanattól hibás. Oké, Venom kicsit más helyzet, de ő saját jogán tényleg egy kompetens antihőssé nőtte ki magát a Marvel Comics kiadványaiban is. Lássuk, miért lett olyan rossz a Kraven, ami végérvényesen bizonyította, a Sonynak el kell engednie ezt a vonalat.
A nagy vadászat
A felütés egyébként egyáltalán nem rossz, rögvest akció közben láthatjuk az Aaron Taylor-Johnson által alakított felnőtt Kravent, amint egy orosz börtönben vadássza le és gyilkolja meg brutálisan az aktuális célpontját. A HA/VER filmek egykori sztárja elképesztően ki van pattintva, abszolút jó választás volt Kraven szerepére, passzol hozzá a karakter. A bajok akkor kezdődnek, amikor visszaugrunk az időben, és megkapjuk Kraven, avagy Szergej Kravinov kvázi eredettörténetét. És itt szomorodhatnak el igazán a képregényrajongók, mivel ez a karakter a Marvel füzeteiben egy végtelenül összetett, izgalmas figura, extrém de érthető morális kódexszel megspékelve, a Sonynak viszont sikerült belőle egy sokadrangú egyenszuperhőst csinálni, szuperképességeinek megszerzése pedig annyira kellemetlen, hogy a 2000-es évek elejének zsánerfilmjeiben is ciki lett volna ezt így összehozni. Mindezért nem szegény J. C. Chandor rendezőn kell elverni a port, a forgatókönyvért felelős trió, vagyis Art Marcum, Matt Holloway és Richard Wenk érdemli meg a masszív cipőzést. Ők viszont hatványozottan, mivel borzalmasan kotvány munkát végeztek.
Lényeg a lényeg, Kraven emberfeletti képességeket szerez, miután túlél egy közel halálos végkimenetelű oroszlánvadászatot, innentől fogva pedig nem csak hatalmasakat ugrik, falakon szaladgál és közel sérthetetlen, de az állatokkal és mély kapcsolatot képes kiépíteni, azok nagyjából hallgatnak rá. Hősünk újonnan szerzett erejét arra használja, hogy szépen sorban likvidálja a világ legellenszenvesebb rosszfiúit, de közben saját múltjával nem igazán hajlandó megbírkózni. Kraven apja, a Russell Crowe által alakított Nyikolaj Kravinov ugyanis maga is egy kőkemény maffiózó, aki ezzel párhuzamosan simán indulhatna a világ legrosszabb édesapja versenyben, dobogós helyezése garantált lenne. Mindezt leginkább Fred Hechinger karaktere, Kraven féltestvére, a fattyú Dimitrij Szmerdjakov szívja meg, az alapkonfliktus tehát az, hogy Kraven elment gonoszokat öldösni, közben meg szeretett öcsikéjét otthon hagyta a méretes gonosz társaságában, ami miatt nyilván nem nyugodt a lelke.
Nem lenne lehetetlen küldetés, hogy mindebből egy érthető, élvezhető családi drámát raknak össze az alkotók, de sajnos az a helyzet, hogy a film nagyjából felénél a forgatókönyvírók teljesen megkattannak, a narratíva darabjaira hullik, a néző pedig akaratlanul is egyre gyakrabban fog az órájára pillantani, és garantált, hogy nehezen üli majd végig fészkelődés nélkül a 127 perces játékidőt.
Egyrészt az írók megpróbálnak érdemi szerepet adni a teljesen felesleges karakterként beszuszakolt Calypsónak, aki a kötelező női szereplő kipipálásán túl érdemben semmit sem tud hozzáadni a nagy egészhez, ez pedig nem Ariana DeBose hibája, a világ legjobb színésznői sem tudtak volna többet belerakni ebbe a papírmasé szerepbe. Még kellemetlenebb lesz azonban a dolog akkor, amikor előtérbe kerülnek a főgonoszok, akikből egyből kettőt is kapunk, de egyik kellemetlenebb, mint a másik. Mindehhez halmozottan ciki CGI párosul, ami egyrészt a kamu állatok esetében domborodik ki nagyon, másfelől a végjátékban, amikor az említett két rosszfiúból az egyik megmutatja magát teljes valójában. Kinézetnél már tényleg az cinkesebb, hogy végül hogy bánik el Kraven az első látásra teljesen sebezhetetlennek tűnő antagonistával, kinek emberi külleme mellett is olyan szekunder szégyenérzetet kiváltó húzásai voltak, hogy az ember nehezen volt képes a vásznon tartani a tekintetét.
Az alkotógárda meg tudta lépni azt a nem mindennapi bravúrt, hogy alig tudtunk meg valamit a két főgonoszról, hátterük, motivációjuk a minimálisnál is kevesebb volt, mégis, a kamera előtt töltött nem kevés idejük minden másodperce feleslegesen hosszúnak tűnt.
Vadászból préda
A kritika elején említettük, hogy mennyi mindenki tervezett volna szívesen Kraven karakterével. Ez nem véletlen, az 1964-bem, a The Amazing Spider-Man képregénysorozat 15. lapszámában először felbukkant vadász túlzás nélkül van olyan fontos ellenlábas Pókember életében, mint mondjuk a Zöld Manó, Doctor Octopus, Mysterio vagy Venom. Ráadásul az évek során más fontosabb Marvel karakterekkel is voltak közös kalandjai, tényleg simán ott lenne a helye az MCU történetfolyamában. Ehhez képest a Sony döntéshozói inkább elvesztegették ezt a karaktert egy olyan szólófilmre, amire nem lehet és nem is szabad mentségeket keresni. A megfelelő végkövetkeztetést azonban kötelező lenne most már tényleg levonni.
Avi Arad producer a feje tetejére állhat, akkor sem fognak tudni a Sonynál jó Pókember-mentes Pókember-filmeket csinálni, mert ennek a koncepciónak egészen egyszerűen nincs értelme. Két út áll így a stúdió előtt: vagy maradnak azoknál a projekteknél, amik tényleg mennek nekik, ilyen mondjuk a valóban zseniális animációs vonal, vagyis a Pókverzum filmek, élőszereplős fronton pedig megelégszenek azzal, hogy a Tom Holland féle Pókember az MCU-an hálóhintázik (ne feledjük készül a negyedik rész), vagy pedig megint szerencsét próbálnak, és saját Pókember mozikat fognak gyártani egy új hálószövővel, rá pedig kiépíteni egy különálló moziverzumot. Nézői szempontból talán az első opció lenne a kellemesebb, de az anyagi motiváció miatt mégis inkább a második lehetőség a valószínűbb.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a Kraven, a vadász sztatoszférából is látható bukása nem marad következmények nélkül. J. C. Chandor rendező nem hiába könyörgött már az első becsléseket látva a bemutató előtt azért, hogy legalább egy esélyt adjanak meg a nézők a filmjének, de sajnos teljesen őszintén azt kell mondanunk, hogy a Kraven nem érdemli meg ezt az esélyt. Ez bizony egy kifejezetten rossz film, dacára annak, hogy Aaron Taylor-Johnson megfelelő körülmények között és egy rendes forgatókönyvvel a kezében csodálatos Szergej Kravinov lehetett volna. Így végül nem lett az.
