Szűk két évvel a megjelenése után lényegesen jobb állapotban találja a Cyberpunk 2077-et, aki mostanában indítja el - igaz az érdemi fejlődés megtapasztalásához nem árt egy combosabb PC, vagy legalább egy új generációs konzol -, de aligha vonható kétségbe, hogy legutóbbi játékával többet markolt a CD Projekt Red, mint amennyit fogni tudott. Azonban még így is elvitathatatlan érdemeket szerzett a lengyel stúdió azzal, hogy három évtizednyi mellőzöttség után széles körű figyelem övezte multimédia franchise-t faragott Cyberpunk univerzumból, amelyben a játék minden hibája ellenére is öröm volt elveszni.
Nem titok, hogy a CD Projekt Red messzebbre tekint a Cyberpunk 2077 határainál, készülni fog még játék a jövőben, nem csak a Phantom Liberty kiegészítő, de addig is léteznek más módjai annak hogy V, valamint Johnny Silverhand története után újabbakat ismerjenek meg a rajongók. Ennek első állomását néhány képregény jelentette (a magyarul is olvasható Trauma Teamről itt írtunk), az evolúciós folyamat következő lépcsőfoka pedig a napokban debütált a Netflixen.
Ismerős helyeken
Noha a tízrészes Cyberpunk: Edgerunners videojátékos gyökerei a napnál is világosabbak, anélkül is bőven élvezhető, hogy korábban akár csak egyetlen percet eltöltöttünk volna a Cyberpunk 2077-tel. Mindez annak köszönhető, hogy a sorozat egy teljesen új sztori szálait bontja ki cirka négy órában, miközben a játékból ismerős karakterek zöme legfeljebb egy cameo erejéig bukkan fel, aki pedig mégis hosszabban időzik a képernyőn, arról elég információt kap a néző ahhoz, hogy ne kelljen teljesen sötétben tapogatóznia.
S bár a történeti kapocs mondhatni nem létező, minden másban ezer szállal kötődik egymáshoz a Cyberpunk: Edgerunners és a Cyberpunk 2077. A CD Projekt Reddel szorosan együttműködő Studio Trigger gondosan ügyelt arra, hogy saját vizuális stílusát megtartva ugyan, a legapróbb részletekig stimmeljen a látvány Night City megvalósításától az emberek öltözködésén, a fegyverek kinézetén és a kiberverek működési elvén át egészen a holohívások és a hackelés animációjáig. És ugyanez igaz természetesen a hangeffektekre is. Ráadásul annyira erősek az audiovizuális ingerek, hogy az embernek kedve támad visszatérni a játékhoz, amit jól mutat az is, hogy a sorozat bemutatóját követően rég nem látott magasságba emelkedett az egyidejűleg aktív játékosok száma a Steamen.
Új arcok
Abban persze, hogy ez bekövetkezett, kulcsszerepet játszott a Cyberpunk: Edgerunners története is, melynek főszereplője a tizenéves David Martinez, aki dacára annak, hogy az egyik legbefolyásosabb vállalat, az Arasaka akadémiájára jár, olyan távol van a társadalom krémjétől, mint Makó Nighty City-től. Kettesben él az édesanyjával, aki éjt nappallá téve gürizik, hogy kifizethesse a drága tandíjat, így másra már nem nagyon jut pénzük. A suliban pedig hol szóval, hol tettleg, de legalább rendszeresen éreztetik vele, hogy semmi keresnivalója a kivételezett helyzetben lévő diákok között.
David, akit csúnyán megrág, majd kiköp Night City végtelenül cinikus és igazságtalan rendszere, abszolút szerethető figura, helyén van a szíve is, bár azért követ el hibákat is bőven. Jellemfejlődésének íve éppoly tisztán rajzolódik ki előttünk, mint amennyire biztosak lehetünk abban, hogy idővel nemcsak a Sandevistan beültetése miatt fogja megtűrni az őt befogadó zsoldoscsapat, hanem teljes jogú taggá válik. Csupa színes egyéniségből áll a társaság, köztük a titokzatos múltú hackerrel, Lucyval, aki talán a sorozat legizgalmasabb és legösszetettebb karaktere.
De a David mentorává előlépő Maine szerepe is meghatározó a történetben, amely nemcsak feszes tempója, az előre kódolt árulások és átverések miatt nem ereszt, hanem azért sem, mert a játéknál például sokkal komolyabban foglakozik a kiberpszichózissal. Ennek lényege, hogy az ember szervezete még szupresszánsok alkalmazása mellett is csak korlátozott mennyiségű krómot (így nevezik az utcán a beültetéseket) képes befogadni, egy ponton túl pedig az illető visszafordíthatatlanul elveszíti a kapcsolatot a valósággal, és őrült ámokfutásba kezd. Képzelhetjük, mi történik, egy átlagemberrel, amikor a feje a fal, és egy természetellenesen nagy, felturbózott, csupa fém ököl közé kerül.
Illetve nem is kell elképzelnünk, mert az eredményt készséggel megmutatja nekünk a sorozat, melynek alkotói nem voltak különösebben szemérmesek az erőszak ábrázolása tekintetében, sőt némi meztelenség és egy kis szexualitás is belefért, ha már egyszer kimondottan 18 éven felülieknek szánták művüket. Az akciójelenetek vegyes érzéseket hagyhatnak a nézőben, mert ugyanúgy látunk ügyesen megkomponáltakat, mint a túleffektezés miatt szinte teljesen követhetetleneket is. Bár tegyük hozzá, hogy a Cyberpunk: Edgerunners élvezeti értékéből ez nem sokat von le, ha pedig az ember történetesen odáig van a Studio Trigger stílusáért, akkor még fokozza is az élményt. Ami ugyan nem szárnyalja túl az olyan cyberpunk témájú klasszikusokat, mint az Akira, vagy a Ghost in the Shell, büszkén helyet foglalhat a műfaj jobban sikerült darabjai között.
