Nincs is kényelmesebb egy jól kitaposott lábbelinél, amit lépésről lépésre, súlyos kilométerek terhe alatt idomítottunk kitartó szolgánkká. Természetesnek vesszük egy ilyen darab viselését, és szép lassan elfelejtjük értékelni azt a komfortot, amit nap mint nap nyújt a számunkra. Egy idő után megkopik, koszlottá válik, és kidobjuk. A frissen szerzett surranó tetszetős, de még csúnyán töri a lábunkat. Ekkor kezdjük el igazán érezni a régi hiányát, és döbbenünk rá, hogy az új cipő néha bizony szorít…
„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi”
Sokat vacilláltam azon, hogy miként vezessem fel a Knack bemutatóját. Főként azért, mert next-gen nyitócím, és mint ilyen, jócskán megoszthatja a közvéleményt. Többször is tapasztaltam, hogy a játékosréteg nem érti, miért kapnak szigorú értékelést, esetleg durva kritikákat a most megjelenő alkotások.
Nem kívánok belemenni ennek elemzésébe, csak szeretném, ha példának okán felidéznétek azt az életérzést, amikor először pörgött fel a Ratchet and Clank vagy a Jak and Daxter lemeze újdonsült PS2 masinátokban, később pedig a LittleBigPlanet annak felturbózott utódjában. Megvan? Biztos valami ilyesmi játszódott le bennetek akkor: gyermeki izgatottság, rácsodálkozás az újszerű irányításra, a képi megoldásokra, az innovatív ötletekre, a nem túl bonyolult, de jópofa sztorikra, a humoros párbeszédekre és az eredeti karakterekre. És akkor jött az új cipő…
Elemmel működik, mégsem Duracell-nyuszi
Minden úgy indult, ahogy a hasonló kaliberű elődöknél: bennem volt az a bizonyos gyermeki izgatottság. Aztán elém tárult a játék teljes valójában, pőrén, ahogy a Sony megteremtette, és egyre jobban éreztem, hogy szorít, fel fogja törni a… lelkem. Az egész nem szippantott magába, és nem hozta a várt hatást.
De ne rohanjunk ennyire előre. Knack kalandja akkor kezdődik, amikor goblinok próbálják pozdorjává tilolni az embereket a legmodernebb tankokkal és fegyverekkel. Egy tettre kész csapat ezt nem hagyja annyiban, és címadó főhősünket kívánja bevetni a marcona ellenséggel szemben. Úgy tűnhet, hogy a rosszakarók jócskán erőfölényben vannak, főképp létszámukat tekintve, de egy olyan robotszerű lénnyel állnak szemben, aki környezetéből táplálkozva képes hatalmasra nőni és pusztító monstrummá válni.
Eszközévé teszi a természeti elemeket, és beépíti saját működésébe, ez segíti az előrejutásban, hovatovább bizonyos akadályokon és rejtett ajtókon csak akkor haladhat át, ha a megfelelő felvett képességgel rendelkezik éppen. Ez remek ötlet, ami igen változatossá teszi a mókát, hisz picit megmozgatja agytekervényeinket is, és megtöri a henteléses ugrabugra monotonitását, némiképp kilépve ezzel a platformerek medréből. A tyutyerka ettől függetlenül nem nevezhető túl nehéznek, bár van egy tényező, ami igazi kihívás elé állíthat minket: kétszer megütnek és megfekszünk, akár a rideg valóságban. Ennek ellenére érzékelhető, hogy inkább csak gyerekek kezében szelídül kellemes unaloműzővé a diadalmenet.
Knack kell ez?
Hétvégi kikapcsolódáshoz családi körben bármikor merem ajánlani a játékot, mert társaságban minden élmény megsokszorozódik. Ám a szökelldét megfűszerezhetné, ha a főszereplő karakteresebb lenne: sem nem kedves, se nem humoros, inkább pimasz és vagány, de nem szerethető. Az átkötő videóknál maguk a pályák élvezetesebbek, bár a hirtelen kameraváltásokkal nem voltam kibékülve, néhol igazán nagy bosszúságot okoztak.
Ettől függetlenül el lehet mondani az alkotásról, hogy jó iparos munka, ugyanakkor sem látványra, sem játékmenetében nem hozott számomra újat vagy meglepőt. Lehet, hogy én tettem túl magasra a lécet, de az első platformerélmény örökös hajszolójává váltam, és most nem bizsereg…
