Váratlan, az utóbbi szempontjából pedig különösen kellemetlen véget ért a Vekta és a Helghan között hosszú éveken át dúló háború, amikor az emberi fajból kinőtt helghast nép bolygója elpusztult. A diadalmas vektaiak nagylelkűen befogadták a túlélőket, sőt még arra is képesek voltak, hogy saját planétájuk felét átengedjék a legyőzötteknek. Akárki is hozta meg ezt a döntést, sűrűn környékezhették csuklásrohamok, amikor kiderült, hogy az új szomszédok megtartanák régi szokásaikat, militáns, diktatórikus társadalmi berendezkedésüket, s egyúttal kitennék az összes vektai szűrét saját területükről.
A másik fél vezetői csak ültek a hátsójukon, és semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a súlyos incidensekkel járó deportálásokat. Legfeljebb néhány Shadow Marshal vállalkozott arra, hogy a két világ határán fekvő Vekta City balszerencsés oldalán rekedt civilek segítségére siet. Innen kénytelen elmenekülni Michael Kellan is kisfiával, Lucasszal. Miközben igyekeznek elkerülni a helghast őrjáratokat, belefutnak Sinclairbe, egy Shadow Marshalba, aki hajlandó átvinni őket a biztonságot nyújtó fal túloldalára. Ezen a ponton úgy érezhették az írók, hogy kell egy kis dráma a történetbe, valami, ami motivációként szolgálhat a későbbiekben a férfivá érett Lucas számára, hogy a Shadow Marshalok egyenruháját magára öltve személyes háborút viseljen a helghastok ellen.
Apa végződik, anyából egy is sok
A játékot fejlesztő holland stúdió már hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra hozta, hogy a Killzone: Shadow Fall cselekményét ezúttal nemcsak egy vektai szemszögéből ismerjük meg, hanem fontos szerepet kap egy helghast leányzó is, akit történetesen irányításunk alá is vonhatunk egy rövid időre. Míg tehát Lucast az apja elvesztése miatt érzett düh vezérli, addig az Echo kódnév mögött rejtőző Maya Visari (a helghastokat uraló Lady Visari lánya) egy újabb háború kitörését szeretné megakadályozni.
Igazán kár, hogy az írók nem tudtak mit kezdeni a roppant ígéretes alaphelyzettel, nem akarták, vagy nem merték komolyabban megbolygatni az olyan kényes témákat, mint a rasszizmus vagy a szegregáció. Ehelyett egy kiszámítható fordulatokkal teli, sablonos történetet meséltek el nekünk papírvékony kétdimenziós karakterekkel, akikre holnap már senki sem fog emlékezni. A történet élvezeti értékét nagyban rontják az erőltetettnek ható párbeszédek és a szinkronszínészek lélektelen játéka.
Különösen Sinclair (a fenti képen) irritáló, aki időközben Lucas parancsnokává vált, és a kelleténél többször próbálja belénk sulykolni, hogy nem halhatott meg hiába az apánk, mennyire gonoszak a helghastok – még a nők, az öregek és a gyerekek is –, és különben is hogy néznek már ki. Nála csak az egyértelműen őrült vektai dokinő fárasztóbb. Voltak pillanatok, amikor bármit megadtam volna azért, hogy telepumpálhassam ólommal.
Bagoly mondja, dögölj meg
Szerencsére a lövöldözős részek valamelyest kárpótolnak mindazért, amit a forgatókönyv hiányosságai és a már említett dőreségek miatt ki kell állnunk. Kellően agresszív, de az öngyilkossági kísérletektől tartózkodó MI gondoskodik arról, hogy kihasználjuk az FPS-ekben ritka fedezékrendszert, és sűrűn igénybe vegyük személyes drónunk, az OWL szolgálatait. A magyarul bagoly névre keresztelt repülő szerkezet utasításra golyózáport zúdít az ellenségre, EMP-lökettel lebénítja őket pár másodpercre, drótkötélpályát rögtönöz a nehezen megközelíthető helyek elérésére, valamint általunk átlőhető nanopajzsot állít fel biztonságunk érdekében.
Ezen felül a mátrixos belassítással járó adrenalin (meggyógyít, ha baj van) adagolása is az ő feladata a készlet erejéig, valamint a terminálok feltörésénél is jó hasznát vesszük. A parancsok egy részét a D-padról kapja, a többit viszont egy-egy könnyed ujjmozdulattal csalhatjuk elő a DualShock 4 kontroller érintőfelületén. Apropó, kontroller… eszement jó ötlet volt, hogy az audionaplók nem a tévéből vagy a házimozi hangrendszeréből szólnak hozzánk, hanem a vezérlő beépített hangszórójából. Ezzel szemben a halálhoz közel járva pirosra váltó, gyógyítás közben pedig zöldben pompázó díszkivilágítás már inkább erőltetettnek ható hangulati elem.
Míg a korábbi részekben sokszor ténykedtünk más katonák társaságában – némelyek komoly szerepet is játszottak a történetben –, és mindvégig háborús hangulat uralkodott, addig most szinte kivétel nélkül egyedül rontunk rá a gyanútlan helghastokra. A Vekta biztonsági szolgálatának elitosztagába tartozni a már említett baglyon túl például azzal is jár, hogy egy szonárral felderíthetjük közvetlen környezetünket. Az eszköz láthatóvá teszi a tereptárgyak mögött bujkáló rosszfiúkat, de gombnyomásra megmutatja, hogy merre is szólít épp a kötelesség. Utóbbira nagy szükség van a sokszorosára megnövelt helyszínek miatt, ahol az ember sokszor nemcsak egyedül érzi magát, hanem kissé elveszve is.
Csoportos élvezetek
Félő, hogy sajátságos jellemvonásai ellenére sem tud majd tömegeket átcsábítani a műfaj két legnagyobb címétől a Shadow Fall meggyőzőre sikeredett többjátékos része. Ahhoz képest, hogy nincsenek benne járművek, szokatlanul nagy térképeken eshetünk egymásnak, s bár nélkülözni vagyunk kénytelenek az OWL drón társaságát, a kasztok egyedi képességei (például a scout teleportálása) komoly taktikai lehetőségeket nyújtanak számunkra.
A multiplayer legnagyobb durranása a Warzone, a maga folyamatosan változó céljaival. Az pedig már csak a pirosan mosolygó alma a ropogósra sült malac szájában, hogy a szabályokat mi magunk is átírhatjuk egészen egyedi játékmódokat hozva létre. Képzeljetek el például egy olyan összecsapást, ami alatt semmilyen más fegyver nem engedélyezett a késen kívül.
Erődemonstráció
Ami a Ryse az Xbox One-nak, az a Shadow Fall a PS4-nek – lenyűgöző bemutatója annak, hogy mit lehet kicsikarni a gépből, ha értő kezekbe kerül. Noha a mimika és az ajakszinkron nem hibátlan, a karakterek kidolgozottsága többnyire példás, a részletgazdag helyszínek némelyike pedig ámulatba ejtő. Vekta City boldogabbik fele egyszerűen gyönyörű – feltéve persze, hogy az embernek bejön a Star Trek-féle nagyon tiszta, áramvonalas és szemmel láthatóan „zöld” jövőkép.
Épp ezért kár, hogy legtöbbször mégis fantáziátlan ipari környezetben lövöldözünk a helghast térfélen. Akadnak klausztrofób helyszínek is, mint például a napba tartó űrhajó felszíne, ahol először találkozunk a teljesen a fizika törvényeire fittyet hányó antigravitációs szekciókkal. Hasonlóan kiábrándítóak a platformerrészek, úgy tűnik, továbbra is a Mirror's Edge marad az egyetlen saját szemszögű játék, amelyik élvezetessé tudta tenni az ugrabugrát.
Vannak tehát hibák is hiányosságok – nem is kevés –, amelyek a Killzone: Shadow Fall nagyságának útjába állnak, de még ebben a formában is tökéletesen alkalmas arra, hogy a Sony meggyőzze az embereket a PlayStation 4 erejéről. Ugyanis ennél jobb dobozos exkluzív címet jelenleg keresve sem találni a platformra.
