Medici egy viszonylag nagy sziget, távol minden mástól. Gyönyörű földjein megterem minden, amire az ott élőknek szüksége van (többek között szőlő, mert bor nélkül nem élet az élet), előállítják a nyersanyagokat, semmit nem rendelnek külföldről. Ha valami nincs, azt pótolják mással. Arra tippelek, hogy a járművek karosszériája is ebből fakadóan készült fém helyett robbanóanyagból; a valóságban ugyanis akármilyen gyenge is legyen egy autó, motor, helikopter, nem robban óriásit egy apró ütközéstől. A Just Cause 3 alapeleme a robbanás, méghozzá olyannyira, hogy Michael Bay ennek láttán összetöri rendezői székét. Ez néha jó, néha nem, de annyi biztos, hogy nincs még egy játék, amiben a jó cél érdekében ennyit pusztíthatunk.
A mama főztje
Aki az előző két Just Cause játékkal játszott, azt nem éri majd nagy meglepetés. Ismét kapunk egy gigantikus (a második rész Panaujával megegyező méretű, de változatosabb, barlangokkal és föld alatti komplexumokkal színesített) játékteret, ahol bázisokra hívatlanul behatolva kell tönkretennünk mindent az aktuális főellenségnek kinevezett diktátor megdöntése érdekében. A sorozat főszereplője, az egykor egy ügynökségnél dolgozó, mára viszont szabadúszóként éldegélő Rico Rodriguez ezúttal visszatér Medicibe, ahol született, hogy segítse a lázadókat, és felszabadítsa az országot DiRavello tábornok elnyomása alól. Most csak ez a két frakció harcol (a lázadók és a hadsereg), és minden új szereplő, akit megismerünk, a mi oldalunkra áll. Már amikor. Azért ne számítsatok megdöbbentő csavarokra, a sztori (ahogy a korábbi két esetben is) csak kiegészítője az élménynek; ad neki egy keretet, de a Just Cause 3-at nem elsősorban emiatt érdemes játszani.
A történet röviden összefoglalva a fent vázolt szituációra épül: megyünk, robbantgatunk, aztán miénk a dicsőség. A Just Cause 2-nek legendásan gyenge története volt, ezért a harmadik részt várva sem tettük magasra a lécet, de komolyan mondom, most kimondottan jól szórakoztam. A fejlesztők is felismerték, hogy ilyen nevetséges mennyiségű robbanás és a fizika törvényeit meghazudtoló mutatványok mellett nem fér meg egy komoly, mély mondanivalójú sztori. Ezért lazára vették az egészet, kezdve a - szándékosan - szörnyű olasz akcentussal, az udvari bolondnak is tökéletes Mario Frigóval és olyan fordulatokkal, mint amikor két robbantgatós, lövöldözős küldetés között azt a feladatot kapjuk, hogy egy hegyen lefelé vezessünk egy boroshordókkal teli teherautót, vigyázva arra, hogy egyet se veszítsünk el. Nagyjából 30 óráig tart a történet végére érni, de ez annak is köszönhető, hogy néhány küldetést csak provinciák felszabadítása vagy más feladatok teljesítése után játszhatunk.
A terület nemcsak változatos, de minden elemében gyönyörű is. Ha közelről nézzük, akkor persze látszik, hogy nem ezek a legszebb fák, amelyek valaha játékban szerepeltek, de fantasztikus élmény elszáguldani felettük. A víz annyira elképesztően tiszta, hogy egyes pontjain lelátni egészen a fenékig. Magam is meglepődtem, Medici mennyire él: belefutottam egy újraélesztésbe, néhány utcazenészbe és egy, az út szélén parkoló autósba is, aki a térképet nézegetve, tanácstalanul álldogált.
Ha pirosat látsz, lőj!
A videojátékok alapszabálya, hogy ami piros, az robban. Nincs ez másként a Just Cause 3-ban sem, így nem lesz problémánk a felrobbantható vagy felrobbantandó objektumok megtalálásával. Üzemanyagtartályok, generátorok, kémények, antennák, hangosbeszélők, DiRavello dicsőségét hangosbeszélőn át hirdető kisteherautók szerepelnek listánkon, melyek mindegyikét tönkre kell tennünk, hogy a lázadók átvehessék a hatalmat. A létesítmények változatosabbak, mint korábban, az egészen kicsitől (ahol például két-három tartályt, egy-két műholdat és valami más apróságot kell megsemmisíteni) a hatalmasokig (melyeket fél, de akár egy óráig is támadnunk kell, mire elfoglaljuk) mindenféle van. A kedvencem az egyik vízparton fekvő hegybe épített katonai bázis volt, ahol mind a felszínen, mind belül rengeteg objektum várta, hogy a földdel tegyem egyenlővé.
Legtöbbször rajtunk múlik, hogyan visszük véghez a pusztítást. Ricónál egyszerre három fegyver lehet: egy rakétavető, gránátvető vagy távcsöves puska, egy erősebb gépfegyver és egy (vagy egy pár) egykezes. A választék nem nagy, a választható stukik csak viselkedésükben térnek el egymástól. Ezeket egészíti ki a végtelen mennyiségű C4, amit nem dobhatunk el, de bárhova odatapaszthatunk, és egy gombnyomással akár távolról is felrobbanthatunk. Ha még teátrálisabbak akarunk lenni, ellophatunk egy tankot vagy egy helikoptert, csak utóbbi esetében arra kell figyelnünk, hogy a légvédelmi ágyúkat előtte meghackeljük: nem kimondottan jó élmény, amikor két másodperccel a heli megszerzése után becsapódnak a rakéták, a gép pedig magatehetetlenül zuhan a talaj irányába. A játék kreativitásra bátorít, de az is boldogulni fog, akinek nincs kedve élni az általa kínált lehetőségekkel.
Sétáljon a hóhér
Rico valójában egy szuperhős. Nem csak szívós, és kitartóan dacol a fizika törvényeivel, a kicsit bolondos tudósnő, Dimah eszközeit használva Supermanként szánthatja az eget, gyorsabban közlekedhet, mintha autóba ülne. Ott van egyrészt a grappling hook (ami az utóbbi években már-már kötelező elemmé vált a játékokban), mellyel villámgyorsan odahúzhatja magát az objektumokhoz. Ennek használata a Just Cause 2-höz képest sokkal kevésbé körülményes: nem kell pontosan céloznunk ahhoz, hogy a játék tudja, mihez szeretnénk kapcsolódni. Ezt kombinálhatjuk régi jó barátunkkal, a Rico hátából kinövő, majd visszacsukódó ejtőernyővel, illetve az újdonságként megjelent szárnyas ruhával, amivel még gyorsabban száguldhatunk. Néha hatékonyabb, mint ellopni Medici polgárainak kemény munkával megszerzett autóit. Ez amúgy vicces: a helyi lakosok hősként ünneplik Rodriguez urat, aki ezt úgy hálálja meg, hogy a lehető legerőszakosabban tépi ki őket kocsijukból, csónakjukból. Köztes megoldásként azt is megtehetjük, hogy felugrunk egy jármű tetejére, majd kvázi taxiként használva hagyjuk, hogy elvigyen egy darabon, és ha már nem arra tart, amerre menni szeretnénk, kis szerencsével épp jön egy másik, amire átpattanva folytathatjuk az ingyen fuvaroztatást.
Aki mégis úgy érzi, saját maga szeretne vezetni, nem kényszerül lopásra (illetve először egy kicsit igen, de utána már nem), visszatért ugyanis a rendelés lehetősége; ha van nálunk egy jelzőkészülék (ez váltja fel a korábban használt pénzt; értéktől függetlenül akármit kérhetünk, ha van nálunk beacon), bármit igényelhetünk a lázadók raktárából. Eleinte csak néhány jármű érhető el, de ha megszerzünk egyet, és elvisszük egy garázshoz, utána akárhányszor rendelhetővé válik. Nem csak járműveket, fegyvereket is kérhetünk, amelyek egy légpárnás dobozban érkeznek meg, így ha valamiért épp az óceán közepén lenne szükségünk még több lőszerre, nem kell a víz mélyén keresnünk. Az áldás egy konténerben érkezik az égből - százból ötször már akkor lángolt (avagy robbanni készült) a helikopter, amit rendeltem, amikor a konténer oldalai leomlottak.
Szabadidős tevékenységek
A létesítmények elfoglalása több előnnyel is jár, melyek egyike, hogy kihívások válnak elérhetővé. Sajnos ezek annyira sótlanok, hogy talán jobb is kihagyni őket, de aki már csömört kapott a robbantgatástól, az legalább szünetet tarthat velük (mármint azokkal, amelyekben nem kell robbantgatni). A kihívások mérsékelten változatosak, van köztük repülős, autós, hajós időmérő, lőtéri gyakorlás, időre robbantgatás (miért épp ez maradt volna ki?), de a két legjobb a szárnyas ruhával repülés, valamint a robbanó jármű vezetése. Előbbiben karikákon kell átsuhannunk - minél inkább eltaláljuk a közepét egynek, annál több pont jár. Több út közül választhatunk, némelyiken nehezebb megállni, hogy a falnak csapódjunk, mint másokon, más esetben száguldanunk kell, majd a végén nekicsapódni valaminek, de úgy, hogy időben kiugorjunk. Az autós kihívásokat nem könnyű teljesíteni (ami részben a még mindig szörnyű irányításnak köszönhető), de ha a kihívás által felajánlott kocsival nem megy, választhatunk másikat is.
Egyedül a felszerelésmódosítók miatt érdemes ezeket megcsinálni. Minden kihívás során - teljesítményünktől függően - fogaskerekeket kapunk, és bizonyos mennyiségű fogaskerék megszerzésével újabb és újabb módosítókat oldhatunk fel. Ezeket nem muszáj feloldani, illetve bármikor ki- és bekapcsolhatók, de érdemes megnézni, mi az, amiről úgy gondoljuk, hasznát vennénk, és legalább addig játszani, amíg azt meg nem szerezzük. A kihívásokon túl rövid, véletlenszerű feladatok is várnak ránk, azokat kimondottan érdemes teljesíteni.
A robbanások ára
A Just Cause 3-at egy erős gamerlaptopon és PlayStation 4-en próbáltuk ki, és míg előbbin szinte zavartalan volt az élmény, utóbbin azért látszik, hogy a 30 fps megtartásával is küzd. PC-n csak néhány, gyakran inkább vicces, mint zavaró bug jelent meg, PS4-en viszont a nagyobb robbanásoknál az fps 15-re vagy az alá is lement. Nem annyira zavaró ez, de egy kicsit kétségkívül bosszantó. Idegesítőbbek viszont a hosszú töltési idők, amelyek miatt kivételes esetekben akár percekig is pihentetnünk kell a játékot, illetve a nem túl gyakran, de néha jelentkező összeomlás, amit mind konzolon, mind PC-n lehet tapasztalni. Részben valószínűleg szándékosan, de sokszor idegesítő a játék fizikája is, értve ezalatt az indokolatlanul messzire repülő járműveket, a kötéllel összekapcsolás miatt megbolonduló objektumokat és a zuhanás közben magatehetetlenül forgó helikoptereket, melyekből szinte lehetetlen úgy kiugrani, hogy Rico ne sérüljön meg közben.
A Just Cause 3 a maga kategóriájában egyedül versenyez. Bizonyos értelemben ez a valaha volt legnagyobb szabadságot nyújtó sandbox játék, ami sokaknak egy idő után repetitívvé válhat, de aki szerette a sorozatot, az tudja, hogy ez nem hiba, hanem a koncepció része.
Ha még nem döntöttétek el, milyen játékot válasszatok GameStar előfizetésetek mellé, érdemes lehet a Just Cause 3 mellett dönteni.
