Két éve azzal búcsúztunk a Vaják első szezonjától, hogy volt benne valami, amiért lehetett szeretni, dacára a rengeteg hibájának. A zavaros és nehezen követhető cselekménytől a megkérdőjelezhető szereplőválasztáson át a bénácska CGI-ig sok minden adott okot fejcsóválásra, de a Netflix szerencséjére a Ríviai Geraltot kiválóan megformáló Henry Cavill úgy cipelte a hátán a fináléig a teljes évadot, mint ahogyan Keszeg hordozza őt a Witcher 3-ban egyik mellékküldetésről a másikra.
Bőven volt tehát min javítania Lauren Schmidt Hissrich stábjának, és ezzel kapcsolatban a jó hír, hogy sok tekintetben előrelépésnek érződik a második szezon, ugyanakkor még jobban eltért az alapjául szolgáló kötetektől (Az utolsó kívánság, Tündevér, A megvetés ideje), mint elődje.
Közvetlen folytatásról lévén szó, ott vesszük fel a cselekmény fonalát, ahol 2019 decemberében elhullajtottuk: Nilfgaard előrenyomulását a soddeni csatában (a magyar szinkronos változatban valamilyen rejtélyes oknál fogva még mindig "szódeneznek") megfékezte az északi királyságok szövetsége, de ez aligha sikerülhetett volna a varázslók - elsősorban Yennefer - nélkül, aki egy utolsó kétségbeesett pillanatban tüzet idézett, és lángtengerré változtatta a harcmezőt.
Geralt és Ciri a lány látomásától vezérelve a helyszínre sietnek, ám mivel mindenki halottnak hiszi a hollófekete hajú varázslónőt, Kaer Morhen felé veszik az irányt. Ebben a hegyek közé épült, romos erődben szokták kihúzni a telet a vajákok, mármint azok, akik túlélik az azt megelőző évszakokat, hogy aztán hőstetteikről (ami az ő esetükben busás hasznot hozó megbízásokat takar) hencegjenek, valamint italba és alulöltözött kurtizánok nyújtotta gyönyörökbe fojtsák azokat az emlékeket, amelyeket nem szívesen idéznének fel.
Geralt, ha már egyszer a végzet neki rendelte, minden meg akar tenni azért, hogy biztonságban tudja Cintra önfejű trónörökösét (Kökörcsin epésen meg is jegyzi, hogy tiszta apja), ezért megtanítja harcolni a lányt. Ciri lassanként elnyeri a kiképzésében résztvevő Lambert, Coën és legfőképp a Kim Bodnia alakította Vesemir tiszteletét is, aki egyúttal zavarba ejtő felfedezést tesz védencük származását illetően.
A másik meghatározó történetszálon a nilfgaardi fogságba esett Yennefer helyzete nyomorúságosból először kilátástalanná válik, majd a sors (na persze) úgy hozza, hogy két másik varázslónővel, a császárt szolgáló Fringillával és a tünde Francescával együtt visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy rendkívüli hatalmú figurától, aki még csak nem is Andrzej Sapkowski elméjéből született.
Minden adaptációnak meg kell küzdenie azzal, hogy egyszerűen lehetetlen pontosan olyan formában filmvászonra vagy képernyőre vinni egy regényt, ahogyan azt a rajongók szeretnék - ahogy mindegyik(!) rajongó szeretné. Gondoljunk csak bele: miközben épp belemélyedünk egy történetbe, mindannyian elképzeljük, hogyan néznek ki a szereplők, milyen hangon szólalnak meg, sőt még a legvadabb fantázia szülte különleges teremtmények és nem e világi helyszínek is megelevenednek lelki szemeink előtt.
Ebből törvényszerűen következik, hogy a legszolgaibb adaptáción is könnyűszerrel találunk támadási felületet. És akkor még nem vettük számításba, hogy egy feldolgozásnak nem muszáj mindenben vakon követnie a forrásművet, ugyanis a művészi szabadság lehetőséget ad annak újraértelmezésére.
Pontosan így tettek Hissrichék is, de ahogy az első évadban, úgy most sem a változtatások jelentik önmagukban a problémát. Persze hogy sokkolt engem is, amit az egyik, a játékosok által jól ismert karakterrel műveltek, de még az ilyesmi is bőven belefér, amíg a történések logikusan következnek egymásból és a szereplők motivációi érthetőek, mi több, átélhetőek.
Csakhogy olyan furcsa tempóban halad a sztori (néha felületesen szaladva, néha érzelmeskedve toporogva), hogy nem marad elég idő kibontani és kellőképpen árnyalni egy-egy fontosabb karaktert, mert igaz ugyan, hogy a régieket már azoknak sem kell bemutatni, akik távol tartják magukat a könyvektől és a játékoktól, de nekik muszáj lenne elmagyarázni, hogy kicsoda a már említett Vesemir és Francesca Findabair, a redaniai kémmester Dijkstra, vagy épp a Ciri kézre kerítésével megbízott varázsló, Rience. Nem a színészeken múlt, sokkal inkább a forgatókönyv hibája, hogy a bennük rejlő potenciál jobbára kiaknázatlan maradt.
Kár a kapkodásért és az események siettetéséért, mert mert a második évad cselekménye jóval összeszedettebb még úgy is, hogy több szál fut egymás mellett, mint legutóbb, de ennek ellenére követhető marad, mivel ezúttal nincs semmiféle játszadozás az idővonalakkal.
Henry Cavillre most sem lehet panaszunk, láthatóan lubickol Geralt szerepében, ahogy Joey Batey Kökörcsinje is imádni való, én legalábbis jobban kedvelem mind a játékbeli, mind pedig a Sapkowski által papírra álmodott változatánál. Értelemszerűen hozzá kapcsolódik több is az évad leghumorosabb pillanatai közül, beleértve azt az első évad legnagyobb problémájára reflektáló beszólást.
Ilyenkor azért érződik, hogy a Netflix figyel a nézők visszajelzéseire, még ha nem is mindig vonja le belőlük a helye következtetést. Érdekes, hogy amilyen halovány volt most Anya Chalotra Yennefere, annyira kivirágzott Freya Allan. Ha voltak is korábban kétségeim a kiválasztását illetően, azok mostanra szertefoszlottak. A szemük láttára válik törékeny kislányból fiatal nővé, akiről el tudjuk hinni, hogy még nagy dolgok várnak rá.
Hogy mik, az majd kiderül a készülő harmadik évadból, amit egyébként már holnap meg is néznék, ha lehetne. Nem értek mindenben egyet a Hissrichék által választott iránnyal, az én ízlésemhez képest túl sok a változtatás, de könnyebben el tudnám fogadni, ha folytatódna a mostani szezonban már érezhető minőségbeli javulás. Az operatőri munka egyértelműen jobb, magasabb szintet képvisel a CGI, és - miként korábban kitértem rá - a cselekményvezetés terén vitathatatlan előrelépés történt. Bízom benne, hogy harmadjára már azoknak a hiányosságoknak az orvoslására is elég figyelmet szentelnek az alkotók, amelyekre ezúttal nem jutott idejük.
