Nagyon nehéz kérdés, hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie ahhoz az eredeti műhöz, amelyet új platformra visz át. Elvégre már egy könyvből készült film esetében is óriási kihívás, hogy ugyanazt az élményt nyújtsa, amit a fantáziánk, és még nehezebb, ha egy játékból szeretnénk átadni valamit a moziközönségnek.
Nem is sikerült eddig nagyon ez, számtalan nagynevű bukást láttunk már, nyilván annak is köszönhetően, hogy nem a kreatív élvonal vállalja magára az ilyen feladatokat, holott a célcsoport már bőven van akkora, hogy megérje a kockázatot. De nekünk egyelőre maradnak az Uwe Boll és Paul W.S. Anderson szintű álmok, az alsópolcos feldolgozások, ahol rendre kényelmesen tudunk csalódni.
A Capcom egyik meghatározó szériája már játékként is képes volt újra és újra megosztani saját rajongótáborát, értelemszerűen 25 év alatt a műfajnak is meg kellett újulnia párszor, hogy be tudjon húzni új közönséget, vagy értelmezhető maradjon a fogyasztói igények változásaival. Nyilván ez azt is jelenti, hogy a régivonalas rajongótábor úgy érzi, ő látta még a játékipar aranykorát, csak ő tudja, mi is a Resident Evil-életérzés (az életérzés egyébként fanyarnak tűnik a zombis körítés mellett, de ne legyünk túl szigorúak).
Nehéz helyzetben van tehát, aki az úgynevezett Resident Evil rajongótábort akarja filmmel, könyvvel, vagy akár új játékstílussal megszólítani, hiszen minden generációnak megvan a maga zsánere, története, hangulati elvárása, amit még talán megfogalmazni sem tud pontosan. De érzi.
Pont ezért volt nagy dolog, hogy Johannes Roberts kifejezetten a klasszikus játékok (pontosabban az első két rész) világára, karaktereire, hangulatára, cselekményére próbált fókuszálni, és kimondottan a játékok szerelmeseinek szóló adaptációt tervezett. És bár az előzetesek alapján többen a casting és a CGI miatt is szívükhöz kaptak, én - mondhatni régivonalas rajongóként - mégis azt reméltem, hogy ha sikerül valami épkézláb történetet és dramaturgiát felhúzni a falusi majális szintű nosztalgiabuli mellé, akkor ez a koncepció talán menthető. Nos, nem lett menthető.
A film első 20 perce még el is hitette velem, hogy valami szerethető B-film építkezik a játékok hangulatából, talán csak az ismerős helyszínekkel és nevekkel sikerült megfogni, de még szeretni is akartam az egészet. Valóban, engem nem érdekel, milyen haja és bőrszíne van egyes karakternek, és az sem zavar, ha nem feltétlenül szigorúan a játékbeli személyiséget adják neki, már csak azért sem, mert lássuk be, főleg az első három rész nem a mély párbeszédek, alaposan felépített motivációs- és személyiségábrázolások mestermunkája volt. Ez egy túlélőhorror, ahol a környezet, a hangulat, a zene és a játékmenet ragadta magával az embert, és a Jill szendvics volt a legnagyobb poén, ami egyébként jópofa módon kapott utalást a filmben is. Sajnos ilyenkor pont a forgatókönyvíró feladata, hogy kontroller nélkül is élvezhetővé, befogadhatóvá tegye a kalandot.
De Roberts lelkesedése hamar alábbhagyott. A történet tragikus hirtelenséggel kudarcba fulladt, sem a logika, sem a feszültségkeltés nem érkezett meg a buliba, még az új fordulatként bevitt elemeket sem sikerült kiaknázni, ahogy a karakterekből sem jellemet kicsikarni. A casting nem azért lett tragikus, mert máshogy néztek ki a színészek, mint amit a játékok alapján elvárnánk, hanem mert egyszerűen nem sikerült életet lehelni azokba a nevekbe, amelyeket a közönség egyébként nagyon szeret.
Tehát oké, nem muszáj pont úgy viselkednie a főszereplőknek, mint a játékban, de azért a mexikói szappanoperák takarítónői jellemábrázolásánál valami mélyebbet is lehetne. Ha már van több regény, és számos bőven élvezhető animációs film, legalább ezekből érdemes lett volna némi ihletet meríteni, és akkor nem az történik, hogy az Avan Jogia-féle Leonból egy olyan töketlen, idegesítően szerencsétlen karaktert csinálnak, akit T-vírusos kofferrel vernénk agyon az első este, és a Kaya Scodelario által piros bőrdzsekiben cosplayelt Claire sem a kényszermacsósított, cserébe jellemében egy beszélő héj, tar üreg hős lenne, aki csak shotguncsattogtatással képes képernyőidőt követelni magának az egyébként is széteső történetben. A többiekről sem tudok semmi jót mondani, Tom Hoppert csíptem Az Esernyő Akadémiában, de itt elszomorítóan lapos Wesker karaktert köszönhetünk neki, és Hannah John-Kamen Jillje sem kapott semmi lehetőséget arra, hogy kedvelni tudjam, bár elsőre tetszett a badass stílus, csak ennyiben ki is merült a merész újítás.
Pedig még akár története is lehetett volna ennek a filmnek, nyomokban tartalmaz pár olyan ötletet, amiből okosan össze lehetett volna kötni a S.T.A.R.S. osztag történetét, a Redfield tesók drámáját, Leon első napját, és az Umbrella cég kísérleteinek tragédiáját, Roberts még tett is lépéseket efelé, de
pont ott esik szét az egész, ahol be kellene indulnia.
Ehhez pedig tragikus fényképezés és akciójelenet-rendezés társul, képtelenség komolyan venni az elvileg ijesztő, félelmetes részeket.
Egyedül a szépen lemásolt helyszínek és a játékokra való kitekintések dobogtatták meg végig a szívemet, de ahogy megszólalt az egyik színész, vagy néznem kellett az elkeserítően művi zombikat, máris elveszett a varázs. Sem klasszikus zombis filmként, sem akció-horrorként, sem katasztrófafilmként nem értelmezhető a Resident Evil: Welcome to Raccoon City, és még az eredeti játékok (lássuk be, nem túl erősen sztori-fókuszú) vonalvezetését is úgy rugdosta meg, hogy abból semmi feszültség, katarzis ne legyen, sok szék között esett a pad alá.
Lehet, hogy a mindössze 25 millió dolláros költségvetés, a nem jó (vagy nem jól instruált) színészek, vagy maga a rendező-író személye okozta a bukást, néhol érződik az igyekvés és a szív, de végül teljes kudarc lett ez a Resident Evil feldolgozás is. Nagy kár érte, mert pár jelenete megmutatta, hogy elméletileg lehetne filmre vinni a világ egyik leghíresebb horrorszériájának történetét, de sajnos megint csak arra kaptunk egzakt példát, hogy miként nem szabad csinálni.
Egyszer jó lenne már valami más recept is.
