A Riot csapata hosszú évek óta gyárt különböző kiegészítő médiát a League of Legendshez, amik Runeterra világát hivatottak jobban megismertetni azokkal, akik hosszú órákat töltöttek el az Idézők szurdokában, és így kifejezetten kötődnek az ott látott bajnokokhoz.
A Netflixszel történő együttműködés, és annak végterméke, az Arcane a legnagyobb léptékű projekt mindezek közül, hiába láttunk már korábban is számos animációs videót, novellát, vagy épp képregényt, amiken keresztül a karakterek kapcsolatairól és háttértörténetéről egyébként már elég sokat megtudhatunk. A sorozat első évada (nehéz elképzelni, hogy egy szezonnal véget is ér a kooperáció) bizonyos szempontból messze túlszárnyalja az összes korábbi LoL-os lore anyagot, más aspektusaiban viszont nem hoz komoly előrelépést.
Mindent a szemnek (és a fülnek)
Ha van olyan szempont, ami szerint az Arcane sikerét szinte lehetetlen vitatni, az a vizuális kivitelezése. A rendkívül érdekes, kézzel rajzolt hatást és a térbeliség érzését vegyítő animációs stílus szinte mindenkit lesöpört a lábáról, a francia Fortiche csapata pedig okkal lehet büszke a munkájára.
A League of Legends világát (de annak az Arcane-ben bemutatott apró szeletét is) többféle művészeti stílus ihlette, amit mind szuperül ad vissza a sorozat, kezdve az szecessziós/art deco poszterekkel díszített indusztriális Piltovertől a sztori bizonyos szakaszaiban neon-punkba átmenő zauni alvilágig. A Riot Games alkotására jellemző, színekben gazdag megjelenítést pedig anélkül sikerült megtartani, hogy indokolatlanul harsánnyá tett volna egy-egy jelenetet.
De nem csupán a karakterek és a helyszínek maguk lettek rendkívül igényesen megvalósítva, hanem a mozgásuk is. Ugyan az Arcane megjelenése előtt a Riot fogadkozott, hogy nem egy újabb, csak most mindennél hosszabb "akciópornó" filmet szeretnének készíteni, a különböző összecsapásokat ábrázoló jelenetek lettek a leglátványosabbak a kilenc rész folyamán.
Egy-egy esetben fel is merült bennem, hogy talán kicsit túl kéjesen időz el a kamera mondjuk egy lelassított pofonon, de nem hibáztatom az alkotókat, hogy az erősségeiket nem akarták a háttérbe szorítani.
Ehhez hasonlóan az én ízlésemnek nem mindig felelt meg az sem, hogy az Arcane-ben több zenés betét van - az egyik rész elején egy olyan is, ami végképp semmit nem tesz hozzá a sztorihoz -, de mivel tudom, hogy a LoL közössége megszokta már ezeket, nem gondolom hatalmas hibának, hogy nem hagyták ki őket az alkotók.
Ráadásul az Arcane animációjáért felelős Fortiche ilyen zenés klipek kapcsán kezdett el együttműködni a Riot csapatával, így ismét egy erősségéről mondott volna le a sorozat mögött álló gárda, ha ezekből egy sem került volna a szériába. De más, új területeken is villantottak az animátorok, egy-egy apró pótcselekvéssel is rengetegszer megerősítik az adott szereplő személyiségét, így a látványvilágról szinte kivétel nélkül csak pozitívan tudok nyilatkozni.
Telitalálatok és kihagyott lehetőségek
A központi karakterekhez kapcsolódó történetszálakkal viszont már egyáltalán nem voltam egyformán elégedett. Az Arcane-nek két központi motívuma van, az egyik a kettősségekről és ellentétekről szól, a másik pedig olyan tragédiákról, amik elkerülhetők lettek volna, de a körülmények minden jószándékú közbeavatkozást meghiúsítanak.
Ez utóbbiakhoz fontos adalék, hogy a League of Legendsből tudhatjuk, a szomorú esemény, aminek az elkerüléséért lelkesen szurkolunk, biztosan bekövetkezik, hiszen egy-egy bajnok jól ismert háttértörténetének része. Ezzel együtt a drámai irónia (azaz, hogy mi tudjuk, mi fog történni, míg a szereplők nem) nem vesz el az érintett sztorik érzelmi értékéből, sőt, talán még növeli is azt.
Így a három fejezetből álló történet legerősebb szála Vi és húga, Powder (a későbbi Jinx) kálváriája, akik a kemény alvilágban túlélni próbáló kölyök-rablókként kezdik. A sztori alatt láthatjuk kibontakozni a tragédiát, ami Jinx őrületéhez és destruktív hajlamainak drasztikus burjánzásához vezet, és hiába tudjuk, hogy a kékhajú fegyvermániásnak nincs visszaút, szurkolunk a nővérének, hátha sikerül visszacsábítania a jók és az épelméjűek táborába.
Ezzel szemben a másik szereplőpáros, Jayce és Viktor szálán sokkal kevésbé éreztem, hogy emlékezetes maradhat. Ennek oka egyfelől, hogy Viktor a történet túlnyomó részében háttérbe szorul a többiekhez képest (illetve furcsa módon az ő átváltozását nem is látjuk végig), csupán az utolsó részekben jut két-három kifejezetten érzelemdús jelenet a zauni feltalálónak.
Ráadásul az ő történetszáluk a mágiát mindenki kezébe adó hextech felfedezése és elterjedése körül forog.
Ez sokszor morális kérdéseket vet fel - például, hogy siettessék-e a technológia elterjesztését, hogy sokaknak segíthessenek vele, vagy lassan és megfontoltan fejlesszék, illetve később, hogy fenyegetés hatására fegyverré alakítsák-e.
Az Arcane pedig érzésem szerint alapvetően gyáván kezel bármilyen morális kérdést, sokszor külső körülmények segítségével tusolja el, hogy a főbb szereplőinek tényleges döntéseket kelljen hoznia. Ennek talán a leginkább Jayce esik áldozatául, akit egyszer a piltoveri politikai manipulál, másszor a félelem és a harag kényszerít rá egy rossz döntésre, és ugyan látjuk a hőst arcát a kezébe temetve őrlődni, vagy elmerengve a távolba nézni, nem érezzük úgy, hogy ténylegesen ő választja meg értékei mentén a saját útját. Mellettük több további bajnok és újonnan kitalált mellékszereplő is kap kisebb-nagyobb szerepet. Így Caitlyn kapcsán az előítéletekről és egy váratlan barátságról hallhatunk, viszont Ekko, Singed és Heimerdinger inkább csak azért van itt, hogy a többiek történetét kiegészítsék.
Jayce mellett egyébként más szereplőkkel is előfordul, hogy egy drog, az őrület, vagy valami más, rajtuk kívül álló tényező ködösíti el az ítélőképességüket, amikor egy fontosnak tűnő döntési helyzetbe kerülnek. Így viszont úgy érzem, hogy a sorozat csak nagyon felületesen foglalkozik egy-egy központi kérdésével, például azzal, hogy Zaun függetlenségének elismerése előtt az elméletileg a haladás és a közjó szellemét képviselő Piltover tulajdonképpen egy elnyomó rendszert működtet a szegények ellen, vagy azzal, hogyan lehet egy potens technológiát etikusan felhasználni, mert a sztori nagyjából kimerül abban, hogy "Ne hagyjuk, hogy a helyi maffiavezér tömegpusztító fegyvert csináljon belőle!"
Persze, az Arcane nem vállalta, hogy komplex társadalmi kérdésekben foglal állást, de a témaválasztás - és a kapcsolódó témák felszínes említése a szereplők által - miatt túlságosan is az előtérbe kerül ez a hiányosság, hogy ne említsem meg.
Készítsd a popcornt
Összességében tehát az Arcane nem hibátlan, hiszen a saját maga által felvetett témák közül sem mindegyiket dolgozza fel igazán jól, az egyes sztoriszálak pedig nem sikerültek egységesen jól (ráadásul a második fejezet nagyban le is ül az elsőhöz és a harmadikhoz képest, tulajdonképpen csak kitölti az azok közti hézagot), ám karakterei történetét szórakoztatóan, és baromi látványosan meséli el.
Így - egyetlen jelenettől eltekintve, ahol Ekko játékbeli működését fontos ismerni a helyzet megértéséhez - azok is teljesen jól szórakozhatnak a sorozaton, akik nem ismerik Runeterra világát. Akik viszont igen, azokra számos apró utalás vár a Riot által megálmodott világra, a záróakkordban pedig óriási fan-service a bajnokokat immár teljes felszerelésükkel látni, amint egy-egy csetepatéba keverednek.
