Ismerősen csenghet Jak és Daxter neve a Playstation tulajoknak, ugyanis a sorozat nem újkeletű, bőséges felhozatalt kaptunk a két figura kalandozásaiból még a régebbi konzolokon (alapvetően PS2-n).
Csakúgy, mint a Ratchet & Clank, tesztünk szóban forgó alanyai is kizárólag Playstation exkluzivitást élveznek, csak PS-en és PSP-n tették, teszik tiszteletüket. No meg persze azért hasonlítottam őket Ratchetékhez, mivel hasonló tematika alapján felépített történetvezetésről van szó ebben az esetben is; tökéletesen hasonló stílusban és megközelítésben tálalva. S persze az se aggódjon, aki számára eleddig ismeretlen volt a saga, mivel nagyjából 3 és fél perc alatt bele lehet rázódni az előző részekhez lazán kapcsolódó, legújabb epizód folyamába.
A Lost Frontier PSP kézikonzolos verzióját vesézzük most ki, jöjjenek a tapasztalatok.
Fel- és bevezetés
Alapvetően a játék két fontos elemre építkezik, mégpedig a platformos csapkodós ugrabugrára, és a puzzle-ok megoldására. Természetesen van fő sztorivonal, izgalmakkal, csipetnyi romantikával nyakonöntve, ötletes körítéssel ötvözve.
Az előző részekből visszaköszönhet némi déja-vu, de ez nem baj, hiszen az alapséma igazán nem változott: questeket teljesítve haladunk előre a történetbe, mely megoldhatóságának fő hányadát ügyességünk teszi ki, no meg az, hogy mennyire perfekt reflexekkel nyomkodjuk a PSP gombjait. Ezzel együtt a játék nem fullad egyhangúságba, hiszen új elemként a Sony becsempészte például a légi harcokat, így megmarad végig a frissesség, és az egyedi hangulat.
Csak az a fránya kameramozgás jobban muzsikálna... Nem egy, alapvetően kézikonzolra (át)írt játék küzd ezzel a problémával, s rendkívül frusztráló tud lenni, amikor a nézet öntörvényűen teljesen más irányt vesz fel, mint amire valójában szükség lenne. Mindegy, tudjuk be annak, hogy ez egy kis nehezítés – tegyük túl magunkat rajta, amennyiben sikerül.
Mint említettem már, a sztori ugyan valamennyire kapcsolódik az előző részekhez, és követi azokat, de nem feltétel, hogy rendelkezzünk a történet előzményeire vonatkozó tapasztalatokkal. Persze nem árt, ha játszottunk az elődökkel, vagy akár az is megoldás lehet a korrekt, körültekintő playereknek, ha utánanézegetnek a részleteknek különböző fórumokon.
A külcsín tökély, de a belbecs sem piskóta
A nyitó- és átvezető képsorok gyönyörűek, teljesen letisztultak, reccenésmentesen hömpölyögnek a kis képernyőn; ezzel semmi hiba sincs. Csakúgy, mint magával a grafikával sem, hiszen egy megfelelően kidolgozott, erős és dinamikus megjelenítést kapunk, éles kontrasztokkal és tökéletes élsimítással. Komolyan, mintha nem is kézikonzolon játszanánk, nehéz megszokni. Bár a jót mindig könnyű.
Minden pálya könnyed starttal indul, aztán bizony nagyjából a felétől bekeményít, és nagyokat büntet. Persze nincs olyan, hogy ne tudjunk valahogyan kikecmeregni a szorításból, igaz, mikromilliméterre pontosan ki van olykor-olykor számítva például egy ugrás sikeres kivitelezése, de ez így jó. Mindezekhez társulnak a változatos pályaelemek, mint a lézerek bevetése, összeomló hidak, vagy épp az időre megoldandó feladatok. Ez utóbbiból is akad jócskán a kalandozásaink során.
A pályák végén természetesen a klasszikus séma szerint bossokkal találkozunk, s mivel Jak-et irányítjuk végig a történések során, értelemszerűen vele kell nagyot alkotnunk. A fegyvere egyfajta staff-hibrid, ugyanis lődözni is lehet vele puskamód, de kicsikarhatunk belőle megfelelő gombkombókkal akár különféle mágikus kisüléseket is. Ez az alapfegyver, de ahogyan fejlődik a karakter (mert ilyenre is sor kerül ám), hozzáférhetünk zsírosabb eszközökhöz is, mint például a lézerpisztoly, vagy gépkarabély.
Új operatőr kell?
A harcrendszernél visszaköszön a néhol kicsit elszabdalt kameramozgás, vagy leginkább kameraállás. Ugyanis a nézőpont néhol teljesen lecövekel, nem mozdul, s kapkodhatjuk a fejünket (meg a nyugtatókat), mit, merre és hogyan teljesítsünk. Így van ez a bossharcoknál is, rendkívül nehéz emiatt majd’ mindegyik, és picikét dühítő is, a tizenharmadik sikertelen próbálkozás után. Manuális korrigálásra van persze módunk, hiszen a két felső, jobb és bal gombokkal az egész játék folyamán állítgathatjuk a nézetet. No de kinek van erre szabad energiája és kapacitása két mérföldkövet és elméleti győzelmet jelentő suhintás között?
Vannak mindenféle powerup-szerű képződmények, ilyen az eco is, aki a veterán Jak-rajongóknak bizony ismerős és közkedvelt lehet. Különféle eco-k léteznek, színük alapján lehet megkülönböztetni őket: vannak piros, sárga, kék, és zöldek is. A piros verzió egy óriási tűzlabdát generál, mely segítségével jelentős ellent tudunk egy időben elküldeni melegebb éghajlatokra. Ha sárgát szerzünk az eco-ból, olyan szerkezetet generál, amely segítségével bődületesen nagyokat tud majd ugrani, ugyanakkor a kék átmenetileg lassítja az időt. A zöld közbenjárásával pedig pályaelemeket tudunk kiegészíteni, melyek segítségével könnyebb és gyorsabb lesz a haladás.
Tulajdonképp a játékmenet egyik felét a platformos ügyeskedés és a puzzle-k megoldása teszi ki, a másikat pedig a végeláthatatlan légi csatározások. Mindkettő rendkívül szórakoztató, és hála az égnek, jól eltalálták a fejlesztők a megfelelő egyensúlyt a két stíluselem között: így biztosan nem fog egyik megközelítés sem unalomba fulladni.
Van itt ugyebár fejlődési rendszer is, ami szintén változatosságot és szavatosságot jelenthet a Jak & Daxter: The Lost Frontier esetében. Itt szokás szerint a klasszikus sémát követve állítgathatjuk a skilljeinket, fejleszthetjük Jak-et igen sokrétűen. Ha a missziók alatt begyűjtünk megfelelő mennyiségű scrap metal-t, idővel beválthatjuk fegyverekre, és/vagy fegyver upgrade-ekre. A másik szereplő, Kiera hasonlóan Jak-hez szintén kellemes fejlődési rendszerrel bír, miközben módosíthatja és alakíthatja Jak erőit. Továbbá gyűjthetünk dark eco pontokat is, amelyekkel kibővíthetjük már meglévő képességeinket, illetve fegyvereinkre vásárolhatunk kiegészítőket is.
Mindenképp gyenge, s ezáltal unalmas pontja a játéknak a Dark Daxter-es részfolyam, mivel repetitív mivolta és a már kijátszott pályák együtteséből építkezik. Ráadásul gyötrelmesen nehézre sikerült egyes pontokon, amely jelentősen ronthatja a játékélményt és az összhatást. Teljesen felesleges, a történet szempontjából indokolatlan döntés volt e vonal beválasztása.
Félre a kritikát, nyomás játszani!
Ha sikerül túltennünk magunkat a néhol jócskán betegeskedő kamerakezelés negatívumain, s az egysíkúságba fulladó Dark Dexter irányon, akkor kijelenthetjük minden elfogultság nélkül, hogy a Jak & Daxter: The Lost Frontier egy nagyon jól sikerült kis platform-puzzle-légiharc központú játékok egyvelege, pozitív értelemben vett brutális grafikával és képi megjelenítéssel, eltalált hangeffektekkel és zenével. S elmondható, hogy ezek megmentik a játékot, s magát a műfajt is éltetik: feledhetetlenné téve a játékos számára ezt a szerethető, kalandokat nem megvető párost.
