A Grand Theft Auto sorozatba a harmadik résznél szerettem bele, mert bár már a GTA 2-vel is játszottam, akkoriban még nem sokat értettem az egészből. Meg voltam róla győződve, hogy ennél jobb játék nincs és nem is lesz soha. Aztán jött a Vice City, ahol a kopott bőrdzsekit hawaii ingre, a ködös Liberty City-t pedig a napfényes tengerpartra cseréltem és a méregzöld Comettel úgy csapattam végig a főúton, mintha nem lenne holnap.
Hála a rengeteg különórának, itt már az angollal sem voltak gondjaim, így teljes egészében átéreztem a gengszteréletet. Végre nem csak odakocsikáztam a térképen megjelölt pontra, hanem tisztában voltam vele, hogy most épp egy nem eléggé korrupt politikust kell agyonvernem a golfklubban, vagy egy pornóproducer hűtlen feleségét kell leszorítanom az útról. Ez kétség kívül új dimenziókat nyitott a videojátékos karrieremben. Olyan apróságokra még nem feltétlen csodálkoztam rá, hogy miért is veszünk fel a bankrabláshoz egy olyan sofőrt, akire fél kört vertem egy sokkal gyengébb verdával - de hát kit érdekelt ez akkor?
A GTA Vice City az a része a sorozatnak, amit a mai napig bármikor hajlandó lennék újrajátszani. Egész jól nézett ki (ennyi évvel később például sokkal bejövősebb, mint a San Andreas), a város pedig nem volt indokolatlanul nagy, mégis tele volt lehetőségekkel. Minden egyes kerületnek sajátos hangulata volt, a Beverly Hillst idéző Starfish Islandtől a haiti bandák által uralt gettóig. Az előbbin található villa egyébként tökéletesen megegyezik a Sebhelyesarcúban látottal, ami a második végigjátszáskor (az elsőnél még nem láttam a filmet) számtalan örömteli percet szerzett, köszönhetően többek közt az utolsó küldetésnek, amit szintén a film ihletett.
A GTA III-at sokan kritizálták a kusza sztori miatt, a Vice City-vel azonban magasra tették a lécet. Végre a főszereplő sem volt néma, és Tommy mellett a többi karakter is fantasztikus szinkront kapott. Az átvezetőkben részletesen megismerhettük a karaktereket, akik ebben az epizódban már egyedi személyiséget is kaptak, nem csak annyi volt a homlokukra tetoválva, hogy gonosz jakuza. A hangulaton rengeteget dobtak a zenék is, a rádióban ugyanis Iron Maiden, Michael Jackson, Kool & The Gang, Nena és még ki tudja hány klasszikus szólt. Sokan persze bemásolták a saját zenéiket és azt bömböltették a kocsiban, ők nem is tudják, miből maradtak ki.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden pillanatát imádtam. Bár most még emlékszem a legtöbb küldetésre, ahogy telnek az évek, valószínűleg nagy részüket el fogom felejteni. Ezt azonban biztos nem:
A cikk írásakor egyébként a már említett soundtracket hallgattam, és a nagy nosztalgiázás közepette meg is jött a kedvem az újrajátszáshoz. Tekintve, hogy 20-30 óra alatt végig is lehet darálni a Vice City-t, lehet, hogy a nyáron még egymásra találunk majd.
Mi a "hőskori leletek"?
A Hőskori leletek annak az időnek állít emléket, amikor még egy kicsit egyszerűbb volt játékosnak lenni - vagyis inkább máshogy volt bonyolult. Ha egyikünknek eszébe jut valami egy régi kedvenc játékával kapcsolatban, belefutunk egy régi trailerbe vagy zenébe, ami valamelyik klasszikusra emlékeztet minket vagy csak megosztanánk veletek valamit a játékosmúltunkból, akkor azt mind ebben a rovatban fogjuk megtenni.
