Utólag sokat gondolkodtam, hogy vajon felesleges, vagy nagyon is jó döntés volt, de a szüleim egészen sokáig nem engedtek kifejezetten erőszakos játékokkal játszani. Annak ellenére döntöttek így, hogy édesapám ültetett le az első játékaim elé, amiket fogalmam sem volt, hogyan kell a DOS-ból elindítani. Persze mindenhol nem tudtak ott lenni, így mielőtt a tudtukkal felkerültek olyan játékok az otthoni gépemre is, mint a Counter-Strike, máshol kaptam egy kis betekintés a vértől tocsogó FPS-ek világába. Ennek a kalandnak a főszereplője pedig nem más volt, mint maga a Király, Duke.
Annak ellenére, hogy normális angoltudás híján nem értettem az aranyat érő beszólásokat, első ránézésre tudtam minden általános iskolás osztálytársammal együtt, hogy a Duke Nukem 3D-ben minden megvan, ami a kilencvenes évek vége felé, de még pár évvel 2000 után is hihetetlenül menőnek számítottak. Égnek zselézett, platinaszőke haj: pipa. Menő napszemcsi: pipa. A fél képernyőt robbanásokkal betöltő fegyverek: pipa. Izomtrikóra rögzített tölténytartó: megvan. Iszonyatosan ocsmány szörnyek, akiknek szétrúghatjuk a seggét? Ez sem maradt ki. Ja és a mai napig komoly összegeket fizetnék, ha a hangszálaimat kicserélhetném olyanokra, amik John St. John szinkronját legalább megközelítik.
A poénok nagy része persze az egyik fülünkön bement, a másikon pedig ki, ráadásul annyi idősen még a sztriptízelő pixelcsajokat sem értékeltük igazán, de a végtelenségig használható vécékkel a mi szintünkre is leereszkedett a játék, így egyszerűen nem tudtunk betelni vele. Számomra a Duke Nukem 3D fénykora az volt, amikor az iskolánkban, a könyvtár előtti számítógépek egyikére valakinek stikában valakinek sikerült feltennie a játékot, amit valószínűleg rajtunk kívül senki nem nézett jó szemmel. Évekkel megelőzve a let's play-kultúra robbanását, mi már ekkor körbeálltuk és buzdítottuk azokat a szerencséseket, akik éppen soron voltak és a CRT-monitorok előtt gubbasztottak, a többes szám pedig kifejezetten indokolt volt.
Olyan türelmetlenül vártuk, hogy odapörkölhessünk végre a disznóknak, hogy gyakran kétfős csapatokban játszottunk, az egyik srác Duke mozgását irányította, míg a másik a célzással és a lövöldözéssel volt elfoglalva. Akik pedig megtaláltak egy titkos tárgyat, amivel túljuthattunk egy napok óta legyűrhetetlen pályarészen, vagy legyűrtek egy nehezebb bosst, valóságos félistennek számítottak. A nem véletlenül eltúlzott akcióhős persze később is felejthetetlen pillanatokat szerzett. A rokoni látogatások alkalmával a tégla PSX-en lenyomott deathmatch-körök a Duke Nukem: Time To Killben, vagy a 2,5D-s Manhattan Project, amikor először megértettem Duke egysorosait a mai napig kedves gamer emlékek maradtak, amiket felidézve még mindig mosolyt csal az arcomra, ha valaki érces hangon annyit mond: "I hate pigs!". És mindez a Duke Nukem 3D-vel kezdődött.
A Hőskori leletek részeit gyakran zárjuk azzal a reményteli gondolattal, hogy azok a játékok, vagy sorozatok, amikre visszaemlékezünk, talán visszatérnek egy dicsőséges folytatással. A Duke Nukem esetében viszont inkább letennék erről. Az eltúlzott macsó akcióhős egy letűnt kor emlékének érződik és talán jobb, ha nem próbáljuk meg átcitálni a 21. századba, tanulva a Forever nem éppen világrengető szerepléséből. Mondjuk a Balls of Steel flipperjátékot csak nem lehet elrontani…
A rovat korábbi részei
Star Wars Jedi Knight: Jedi Academy
Mi a "hőskori leletek"?
A Hőskori leletek annak az időnek állít emléket, amikor még egy kicsit egyszerűbb volt játékosnak lenni - vagyis inkább máshogy volt bonyolult. Ha egyikünknek eszébe jut valami egy régi kedvenc játékával kapcsolatban, belefutunk egy régi trailerbe vagy zenébe, ami valamelyik klasszikusra emlékeztet minket vagy csak megosztanánk veletek valamit a játékosmúltunkból, akkor azt mind ebben az új rovatban fogjuk megtenni.
