Magasról lehet igazán nagyot esni, mint azt a MachineGames a Wolfenstein II: The New Colossus után alig néhány hónap lefolyása alatt bebizonyította. Bár az alapjáték megosztotta a vásárlókat - sokan megbántva érezték magukat a Donald Trump választási szlogenjét karikírozó PR-kampány, valamint a nácikkal kollaboráló fehér déliek játékbeli ábrázolása miatt -, a sajtó egyöntetűen 2017 legjobbjai közé emelte. Magam is csak dicsérni tudtam az előző részből megörökölt játékmenetet Atlasz titáni vállaiként megtámasztó cselekményt, az imádni való hősöket és a gyűlöletes ellenségeiket, valamint a Tarantino legjobb pillanatait idéző jeleneteket. Emiatt aztán izgatottan vártam az új karakterek, helyszínek és történetek ígéretét hordozó DLC-k megjelenését, csak hogy egy szempillantás alatt kijózanítson és óvatosságra intsen az első pofon (The Adventures of Gunslinger Joe). Mielőtt a másodikat (The Diaries of Agent Silent Death) is megkaptam volna, még reménykedtem, ám harmadjára (The Deeds of Captain Wilkins) már csupán kötelességből tartottam oda orcámat. Azért ilyen hamar eljutni a mennyből a pokolba is művészet valahol.
Gólyalábas G.I. Joe
Az emberi méltóságától megfosztott sportoló és a bosszúszomjas femme fatale után egy klasszikus amerikai hős, a háborús veterán Gerald Wilkins százados szerepébe bújhatunk nagyjából egy órácska erejéig. Hármójuk közül ő hasonlít leginkább Blazkóra, és nem árt tudni, hogy 100-as páncélzata, illetve 200-as életereje tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy golyószaggatta hullahegyeket hagyjunk magunk után, bármerre is járjunk. Emberünk már jócskán benne jár a korban, de azután sem adta fel a küzdelmet, hogy a nácik radioaktív hamukupaccá és felismerhetetlen törmelékhalommá változtatták Manhattant.
Válogatott kompániája, a Stalking Scorpions élén sikerrel végrehajtott bevetéseinek száma a százhoz közelít, s bár mostanra rajta kívül szinte mindannyian elestek - aki nem, annak meg nyoma veszett -, becenevét (Der Butzemann - a mumus) birodalomszerte rettegik. Újabban pedig egy náci tömegpusztító fegyver megsemmisítését tervezgeti, amelynek munkálatai a hírek szerint befejeződtek, és készen áll az éles tesztre. Az ismételten három felvonásra tagolt minikampány alatt éri őt (és a figyelmetlenebb játékosokat) néhány meglepetés, a végére pedig az egész ügy személyessé válik, motivációja már nem merül ki pusztán annyiban, hogy örömét leli a nácik lemészárlásában. Ettől persze még klisés és sekélyes az írók által felskiccelt sztori, de legalább ellátták Wilkinst egy Kampfwanderer nevű szerkezettel, még mielőtt akcióba lendülne, mi pedig átvennénk felette az irányítást. Ezáltal elérhetjük a magasan fekvő, más módon megközelíthetetlen zugokat is.
Miért éppen Alaszka?
A helyszínek kialakítása során figyelembe vették ugyan a gólyalábak viseléséből fakadó esetleges taktikai előnyöket is, de nem állíthatom, hogy meglódult a pályatervezők fantáziája. Az Alaszka partjainál fekvő Kodiak-szigetcsoport kapcsán például tálcán kínálta magát a havas környezet, ehelyett fel-alá rohangálhatunk az egymilliomodik katonai létesítmény folyosóin, a külvilágra pedig csak az ablakon keresztül vethetünk egy pillantást. Az előtte és utána használt kulisszák sem kreatívabbak vagy hatnak frissnek, mintha irtóznának a tágas terektől és a külső helyszínektől a fejlesztők. Sőt továbbmegyek, olybá tűnik, mintha kicserélték volna őket. Még mindig erősen él bennem a gyanú, hogy a MachineGames testületileg elvonult a Bahamákra nyaralni, a DLC-ket pedig lelkes, ám szerény képességű gyakornokokra hagyták. Azt ugyanis képtelen vagyok elhinni, hogy az a csapat, amelyik hibátlanul levezényelte a franchise megújulását, egyik pillanatról a másikra elfelejtette volna, hogyan kell jó játékot csinálni.
