Ha a Fatsharknál még egy kicsit bevállalósabbak lesznek a következő két-három évben, akkor 2025 környékén már nem is fogunk emlékezni a Left 4 Deadre, és a Vermintide-ot emlegetjük majd úgy, mint minden idők legjobb túlélőjáték-szériáját. A Vermintide 2 hatalmas lendülettel nyitott, és kevesebb mint két hét alatt több pénzt hozott a konyhára, mint az első rész két év alatt, noha ez még csak PC-n elérhető. Pedig a csapat nem nyomta orrba-szájba a reklámokat, egyszerűen csak alázattal nyúltak a játékhoz, és mindent megtettek azért, hogy kiszolgálják a rajongókat, így aztán nem csoda, hogy az egyszeri játékostól a népszerű streamereken át a különböző sajtóorgánumokig mindenki kitörő örömmel fogadta a folytatást.
A változás éve
Már első ránézésre is rengeteg alapvető különbség van a két epizód között, a Vermintide 2 lobbiként funkcionáló kastélyába megérkezve azonban mégis úgy érzi magát a rajongó, mint aki hazatért. Minden kicsit más, de azért ismerős. Az öt hős helyett most már gyakorlatilag tizenöt van, hála a három-három karriernek, amelyeket választhatunk. A törpéből például csinálhatunk a távolból lövöldöző felderítőt, tetőtől talpig páncélba bújtatott, pajzzsal dulakodó vasgyúrót (ne forgassátok a szemeteket, így fordítják hivatalosan magyarra az ironbreakert), vagy punkfrizurás, agyontetovált trollvadászt is, aki beugrik a tömeg sűrűjébe, és addig nem tágít, amíg át nem harapta valakinek a torkát.
Ha az eltérő fegyverhasználat nem lenne elég (persze vannak közös pontok, de a trollvadász például nem vesz távolsági fegyvert a kezébe), mindegyikhez egyedi aktív és passzív képességek, valamint a fejlődés során feloldható talentek is kapcsolódnak, amelyeknek köszönhetően még változatosabbá válnak a járható utak. Sajnos hiába választhatunk minden ötödik szinten három talent közül, ezek sokszor nem teljesen egyenértékűek, így nem igazán opciót, inkább csak garantált bónuszt jelentenek. Bár a csapatban betöltött szerep ezúttal is nagyon fontos (különösen a magasabb nehézségi szinteken), a tank-healer-dps szentháromság itt nincs kőbe vésve. Ugyanakkor nagyon meg tudjuk könnyíteni a dolgunkat, ha nem a nőket és a gyerekeket, hanem a pajzsos karaktereket engedjük előre.
De nemcsak a játszható karakterek, hanem az ellenféltípusok listája is bővült, ami abszolút a játék előnyére vált. Az első részben már-már az újrajátszhatóság rovására ment, hogy a küldetések megnehezítésének egyetlen módja az volt, ha mindent a nyakunkba zúdítanak, ami rövid úton kiölte a változatosságot a pályákból. Ezúttal a Káosz erői is felsorakoztak ellenünk, de a skavenek is kaptak pár új egységet, ezáltal egy pálya sokadik teljesítése is tartogathat korábban sosem látott kihívásokat. A rat ogre mellett a bile troll, a stormfiend és a chaos spawn erősítik a minibossok táborát, és ezek mellé elég egy hordába vagy speciális skavenbe belefutni, és máris megvan a baj.
Fontos, hogy ezeket a helyzeteket megfelelően reagáljuk le, a rendezett csürhe alakzat ugyanis nem kifizetődő. Az általunk csak "baltás féreg" néven emlegetett savage például pillanatok alatt ledarál egy trollvadászt, miközben a kétkezes pallost lengető Kruber könnyedén elbánik vele. Lehet, hogy szégyen a futás, de még mindig jobb, mint meghalni, és eldobni a kínkeserves ugrálással összegyűjtött varázskönyveket.
Baltával egy jobb világért
Maga a harc továbbra is a játék legszórakoztatóbb része, és ha lehet, még brutálisabb, mint eddig volt. Egy jól meglendített pöröly méterekre repíti a patkány rabszolgákat, miközben a kiélezett kardok és balták nyomában csak levágott fejek és végtagok maradnak. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy csak féktelen kattintgatásból állnak a csaták, a valóság azonban az, hogy a háttérben rengeteg izgalmas mechanika húzódik. Kár, hogy ezeket a játék egyáltalán nem magyarázza el, pedig ha a tutorialban nem is akarták ilyenekkel terhelni a játékosokat, legalább a töltőképernyőkön felugró tippek közé beszúrhattak volna néhányat.
Hogy milyen fegyverekkel bővíthetjük az arzenálunkat, azt a küldetésekért járó lootládák határozzák meg. Nem kell megijedni, szó sincs mikrotranzakcióról, az első rész kockadobós megoldása helyett azonban ezúttal díszes ládákból ugranak ki a fegyverek, nyakláncok és egyéb csecsebecsék. Ezek az éppen játékban lévő karakterünkhöz passzoló tárgyak, amelyek szintje folyamatosan nő, így leszünk egyre erősebbek. A fegyverek kivételével minden tárgyat megoszthatunk többi karakterünkkel is, vagyis amikor elkezdünk szintezni egy újabb hőst, már nem kell a nulláról kezdenünk. Ezzel együtt valahol a huszonötödik óra környékén elkezdett egy kicsit monotonná válni a játék, ami két fő okra vezethető vissza.
Egyrészt a tárgyaink szintje nem nő olyan mértékben, mint szeretnénk, így több tucatszor le kell nyomnunk a pályákat, hogy legyen értelme magasabb nehézségre lépni (például amíg 200-as szint alatti tárgyakat kapunk veteránszinten, hiába megyünk a következőre, ott is ugyanez jár). Másrészt az algoritmus valamiért nagyon furcsán dobálja a pályákat, így volt olyan este, amikor négy-öt órán keresztül ugyanazt a három szcenáriót rotálta a potenciális 13 közül. Pedig a pályák egyébként kifejezetten mutatósak és változatosak, a búzamezőtől a gleccserig, a hegyi barlangoktól a hatalmas katedrálisig mindenhol megfordulunk a kampány során, de hiába, ha a quick play ezekből aztán csak néhányat válogat be.
A hangulaton sokat dob a hősök folyamatos csipkelődése. Ezúttal is egyértelműen a törpe a legnagyobb mókamester, de a többieknek is vannak jó pillanataik, aminek sokadjára is tudtam örülni a harc hevében. Az ilyen és ehhez hasonló apróságok miatt lesz a Vermintide 2 igazán szórakoztató kooperatív játék, amelynek minden baráti társaságnál ott a helye.
