A 2015-ös E3 egyik legnagyobb meglepetése az Unravel volt, és nem csak azért, mert főhősét, a fonalgombolyagból életre kelt Yarnyt azon nyomban a szívünkbe zártuk, ahogy először kiintegetett nekünk a játék bemutatkozó videójából. Együtt izgultunk azért is, hogy a fejlesztő Coldwood Interactive nevében színpadra lépő Martin Sahlin halk nyikkanással le ne ájuljon a széksorok elé, olyannyira elcsukló hangon és remegő kézzel adta elő mondandóját - de mindenki neki szurkolt, mert üde színfolt volt, végre egy hiteles arc a drága öltönyös, dörzsölt menedzserek között.
És ha már itt tartunk, meglepő volt az is, hogy az Electronic Arts egyáltalán felkarolta a projektet (úgy hírlik, hogy a szintén svéd DICE jelentős közbenjárására), hiszen az Unravelt különleges stílusával, személyes hangvételével inkább egy indie kultjátékként tudtuk volna elképzelni, mintsem nagy kiadó húzóneveként - és lám, mégis kitolták a kirakatba. Ez pedig akkor is jófejség, ha amúgy az EA-ra is nagyon ráfért már, hogy kicsit másképp nézzenek rá a játékosok, ne csak lelketlen folytatás- és DLC-gyárként, hanem újszerű és eredeti játékok mecénásaként.
Menjünk táncot Yarny
Sahlin egy fejlesztői videóban mesélte, hogy van egy svéd szó, a "vemod", ami más nyelvre nehezen lefordítható, de nagyjából annyit tesz: gyengéd szomorúság, szép melankólia - tehát valahogy egyszerre szomorú és vidám dolog. Mondhatnánk, hogy ez valami nagyon svéd jellegzetesség, ráadásul érthető is egy olyan helyen, ahol rövidek a nyarak, és kétségbeejtően drága a sör, de talán nem csak a svédek értik, és másoknak sem ismeretlen az érzés. A játék kezdetén egy ablaknál révedező, sóhajtozó mamika illusztrálja is nekünk, az első pillanattól megadva azt az alaphangulatot, ami végig jellemző lesz. Szerencsére azért Yarny, ez a piros, cicaszerű furaság van annyira kedves jelenség, hogy sosem a melankólia kerül túlsúlyba. Yarny előbb a házban kalandozik, majd egyre messzebb merészkedve járja be a környéket, és szépen lassan gyűjtögeti egy család régi emlékeit.
Ne veszítsd el a fonalat!
Az Unravel műfaját tekintve platformjáték, csak épp a hangsúlyok mások, mint hasonló címek esetében. A legfontosabbak a hangulati elemek, a gyönyörű, fotorealisztikus hátterek és a nagyszerű zene, amihez képest kissé háttérbe szorulnak az ügyességi részek és a fejtörők. Yarny eszköztára meglehetősen korlátozott. Mivel fonalból van, a kiindulóponttól távolodva szépen lassan "legombolyodik", és egyszerűen elfogyna, ha nem gyűjtenénk be időben új fonaldarabkákat. A fonalat eldobva tud fel-le mászni helyekről, fonalhídon egyensúlyozva, azt trambulinként használva magasra ugrani, átlendülni, tud még húzni-tolni tárgyakat… és nagyjából ennyi.
Persze ez önmagában nem probléma, nem kell összetett kombórendszer, hiszen harcolni nem fogunk, a legtöbb rejtvény pedig alapvetően fizikaalapú: például az almákat sorban egy gödörbe lökdössük, megnyitjuk a kerti csapot, majd a víz tetején úszó almák hidat képeznek, és így mehetünk tovább. EZ PZ! Veszélyforrások azért akadnak, mint például veszedelmes ollókat csattogtató rákok a tengerparton, de őket inkább csak ki kell kerülni.
Csepű, lapu, gombolyag
Persze a kérdés az, hogy mit várunk egy játéktól. Nem kell lebecsülni a külsőségeket, a hangulatot, főleg ez az, amit az Unravel adni tud, és azért ez nem kevés. Egy játék ettől is lehet különleges. Lelazult tempóban felfedezgetni a világot, élvezni a zenét, gyönyörködni a tájakban - ha valakinek ez tökéletes időtöltésnek hangzik, az ne is agyaljon tovább, vegye meg az Unravelt kedvenc platformjára, és vágjon bele. Ettől függetlenül az is tény, hogy az Unravel játékmenet tekintetében nem tudott felnőni a külsőségek által felállított minőségi elvárásokhoz, és aki tökéletesre csiszolt irányítást vár, újszerű és összetett játékmechanikai megoldásokat, ötletes fejtörőket, az sajnos csalódni fog.
Az Unravel egy rabul ejtő, komplex, okos játék is lehetett volna, ami sajnos nem jött össze neki. Helyette viszont szép és kedves, ami sok embernek így is bőven elég lesz ahhoz, hogy nagy élményt jelentsen.
Bírod cérnával?
Mindezek fényében igencsak felemás, hogy nem sikerült rendesen belőni a nehézséget. A platformer ugyanis könnyed műfajnak tűnhet, de az alapja mindig egy sebészi pontossággal felépített irányítási rendszer. Jó példa az Ori and the Blind Forest: ha ötödszörre is elvétek egy ugrást, akkor is tudom (ha nem is ismerem be), hogy én voltam a béna, és nem a játék hibája, hogy mászhatok újra. Ez csupán annyit tesz, hogy nehéz a játék, és tanulni kell, de ha legközelebb már ügyesebb lesz a t. játékos, akkor majd sikerrel jár. Ehhez képest az Unravel irányítása sajnos nem elég feszes, a fizikaalapú fejtörők kimenetele pedig gyakran esetleges, nem teljesen kiszámítható, amit a játékos nem nehéznek, hanem frusztrálónak él meg.
Vigyázzunk fonalainkra!
Tényleg ez volt az utolsó szóvicc, és elnézést a korábbiakért is. Szóval, ami a nehézséget illeti, ez főleg a kisebbeknek lehet gond, akik persze azonnal rápörögnek Yarnyra és a képi világra, de borítékolható, hogy hamar elakadnak majd, és a sokadik próbálkozásra elmegy a kedvük a játéktól. A frusztráló részek kiiktatásával a játék talán könnyebb lenne (igaz, hamarabb végigjátszható), mégis talán okosabb lett volna, mert így a hardcore játékosokat biztosan nem vonzza be az Unravel, sok-sok fiatalabbat és alkalmi játékost viszont gyorsan kiakaszt - ez pedig sajnálatos dizájneri hiba.
Akik bírják a strapát, azok talán egyetértenek abban, hogy az Unravel összességében mégis inkább furcsán megnyugtató és derűs, hiába van tele bénázással; aki vevő a hangulatára, az a végére mindent megbocsájt neki, és csak a szépre emlékezik. Szavak nélkül mond el egy egészen univerzális történetet, amit mindenki ért, de talán mindenkinek egy kicsit mást jelent. Rengeteg apró jelképet használ a piros színtől kezdve a mindent összekötő fonálig, és ugyan a fejlesztők bőven szórták az infót, hogy mi mindenre akartak utalni, ez voltaképp teljesen lényegtelen. Sokkal fontosabb az, amit jó eséllyel neked is jelenteni fog.
És hogy mitől ennyire szívmelengető? Talán a Yarnyból áradó kedvesség, talán a hátterek legnagyobb részét alkotó észak-svédországi Umeå lenyűgöző helyszínei, természeti tájai teszik, netán a szintén tősgyökeres helyi muzsikusok, Frida Johansson and Henrik Oja által komponált fantasztikus zene. Vagy hát nem is tudom, még azt is elhiszem, amit Martin Sahlin többször elmondott, hogy csapata számára tényleg az volt a legfontosabb, hogy szívüket-lelküket beletegyék ebbe a projektbe. Ki tudja, talán ezt érezni rajta.
