Néhány játékban hamarabb tanuljuk meg az újraindítás gombkombinációját, mint magát az irányítást. Nekem a Tony Hawk játékok voltak ilyenek, minden félresikerült trükk után villámgyorsan nyomtam a Start, le, X (vagy Esc, le, Enter, ha PC-n játszottam billentyűzettel) gombokat, hogy gyorsan újrakezdhessem. Ez ugyanúgy az ujjamban volt, mint a trükkök kombinációi, és szinte észre sem vettem, hogy nem abban a menetben vagyok, ahol pár másodperccel korábban.
Az idén tizenhárom éves Trackmania sorozat egyes részei esetében nem kellett kombináció, csak egy gombnyomás, és vagy a legközelebbi ellenőrzőponton, vagy a verseny elején találtam magam. Egy elnézett kanyar, egy elmért féktáv azt jelentette, hogy menthetetlenül, magatehetetlenül zuhantam ki a pálya mellé, ahonnan legfeljebb rakétákkal tudtam volna visszafordulni, és nem tehettem mást, ütni kellett azt a bizonyos billentyűt. Sokszor. Mindig is ez volt a széria játékainak lényege: még a legjobb autóversenyzők sem tudják elsőre teljesíteni a kitekert, minden irányba csavarodó pályákat, nemhogy megdönteni az arany szint eléréséhez szükséges rekordot, de ahogy egyre jobban kiismerjük az utat, úgy válunk egyre jobbá. Érdekes, hogy ezt az elmúlt 13 évben egyedül a PC-sek (illetve egy rész erejéig a Wii-sek és a DS-esek) élhették át, most azonban a Ubisoft elérkezettnek látta az időt, hogy az Xbox One-osokkal és PlayStation 4-esekkel is megismertesse a Trackmania-élményt. Kár, hogy nem a teljes csomagot kaptuk.
Csak az idő számít
Egyébként bizonyos értelemben nem történt visszalépés: az én kedvenc módjaim, a platform és a puzzle már az előző részből, a Trackmania 2-ből is hiányoztak. Előbbi különlegességét az adta, hogy nem az számított, időre menjünk végig a pályán, hanem az, hogy minél kevesebb ellenőrzőpont-visszatöltéssel teljesítsük. Azért volt ez kunszt, mert a pályaelemek nem függtek össze, néha egész trükkös megoldásokat kellett alkalmazni, és nem is lehetett ész nélkül száguldozni. A puzzle-ban pedig nekünk kellett megépíteni megadott számú és típusú elemből a starttól a célig (néha fix ellenőrzőpontokon át) vezető pályát. Reméltem egy kicsit, hogy a Trackmania Turbo ezt visszahozza, de nem tette, csak időmérőt mehetünk különféle variációkban.
A kampány összesen 220, négy zónába osztott szintből áll. A zónák témája alapvetően nem okozhat meglepetést azoknak, akik bármely korábbi játékkal játszottak: a Canyon (kanyon) neve most Canyon Grand Drift, a Valleyé (völgyé) Down & Dirty Valley, a Stadium (stadion) International Stadium lett, és bekerült a Rollercoaster Lagoon, aminél homokos vízpartokon és azok közelében száguldozhatunk (korábban az Island volt hasonló). Míg régen első látásra megkülönböztethetőek voltak egymástól, most nehezebb különbséget tenni, ami részben a kameraállás, részben az autók hibája. Csak akkor látjuk, hogy a járművek különböznek, ha koncentrálunk, holott anno a 4x4-es terepjárót és a Minihez hasonlító kisautót egyértelműen el lehetett választani. Itt a négyből három lapított, egy meg egy buggy, és ami szintén nagyon fura, hogy átfesthetjük és átmatricázhatjuk ugyan őket, de nem egyesével, hanem csak egyszerre. Ha sárga a buggy, sárga a többi is, kész.
A másik ok, amiért nem érezni hatalmas eltérést, hogy ha aszfalton megyünk, sokszor semmit nem látunk a környezetből, mert az út a levegőben lóg. Csak azért hoztam fel ezt problémaként, mert a pályákat tízesével teljesíthetjük, és amíg az épp aktuálisan nyitott tízen nem szerzünk a továbbhaladáshoz szükséges típusú medálokat (bronzot, ezüstöt vagy aranyat), nem mehetünk tovább a következő zónába. Emiatt unalmassá, egyhangúvá válhat a móka, és elvész az érzés, hogy "igen, megcsináltam, tényleg továbbjutottam egy másik helyre". A nehezebb pályák feloldásához ráadásul már nem elég a bronz vagy az ezüst, az utolsó csomag akkor nyílik meg, ha az addigi 200 pályából 190-ben elértük az aranyat.
Ennek kapcsán egyébként érdemes megjegyezni, hogy míg aszfalton az autók teljesen kényelmesen kezelhetők, ahogy letérünk róla, rettenetesen csúszkálnak, szinte irányíthatatlanná válnak, és csak abban reménykedhetünk, hogy hamarosan megint visszatérünk az aszfaltra. Ez különösen homokon és sárban szembeszökő, a füvön még úgy-ahogy ellavírozik az ember. PC-n próbáltam, és sem billentyűzettel, sem kontrollerrel nem tudtam úgy boldogulni, ahogy szerettem volna. A levegőben csak fékezni vagy gyorsítani lehet, kanyarodni nem, így nagyon fontos, hogyan hagyjuk el a rámpát, amely feldob.
Amiért igazán szeretjük
A kampány igazából csak ugródeszkaként szolgál, gyakorolhatunk vele, de az igazi izgalom a pályaépítőben és az online versenyekben rejlik. A Trackbuilder segítségével saját pályákat készíthetünk, ráadásul úgy, hogy kiválaszthatjuk, mennyire akarunk részletesen belenyúlni: aki szeret pepecselni, az az advanced módot válassza, aki nem annyira, annak a beginner lesz az ideális. A legjobb, hogy véletlenszerűen is generáltathatunk pályát, ami ugyan nem mindig sül el jól, de a végtelenségig elszórakozhatunk vele.
Az online versenyek során játszhatunk barátaink vagy ismeretlenek ellen is. Mindig korlátozott időt kapunk arra, hogy minél jobb időeredményt érjünk el az egy bajnokságban található, felhasználók által készített pályákon. Soha nem tudhatjuk, mit kapunk, így többnyire mindenki egyenlő esélyekkel indulhat. Egy bajnokságban egyszerre százan vehetnek részt, de mindenki csak szellemautóként jelenik meg, nem ütközünk senkivel. Ha jól teljesítünk, előrébb léphetünk a világ-, országos vagy megyei ranglistán (bizony, Magyarországon is be lehet állítani, hogy melyik megye lakosaival akarjuk magunkat összemérni).
Érdemes a haverokat is összecsődíteni, ugyanis három helyi többjátékos mód is rendelkezésre áll. A Hot Seatben felváltva próbálkozhatunk, az Arcade-ban mindenki három próbálkozásból igyekezhet a legjobb formáját nyújtani, a Split Screen pedig az osztott képernyős, mely egyszerre maximum négy játékost támogat. Ha a menüben a Secret menüpontnál beírunk valami véletlenszerű kombinációt, megváltoztathatjuk ezeket a játékmódokat például úgy, hogy csak akkor gyorsuljanak az autók, ha nem nyomva tartjuk, hanem veszettül nyomogatjuk a gázt, vagy oly módon, hogy a levegőben is lehessen mozogni (ami, mint említettem, alapesetben nem opció).
És nagyjából ennyi. Ez minden tartalom, amit a Trackmania Turbo adni tud. Nem mondom, hogy nem elég, de hiányoznak azok a régi jó módok, amelyek igazán megszerettették velem a franchise-t, és a változatosság, amiért igazán élveztem játszani. Ettől függetlenül a játék szórakoztató, az online mód addiktív, és nagy előrelépés, hogy konzolra is elérhető; remélem, ez valami nagyobb dolognak a kezdete, és akár letölthető csomagokkal, akár egy folytatással jelentősen bővíteni fogják.
