Hálás téma a Warhammer univerzum, sokan szeretik az erre a világra épülő játékokat. A Creative Assembly már az első rész megjelenése előtt megígérte a rajongóknak, hogy trilógia lesz a Total War: Warhammerből, és ők az esetek döntő többségében állják a szavukat. Elkészült a trilógia második része, amelyben az elfek gyilkos testvérháborúban csapnak össze, a gyíkemberek keményen harcolnak azért, hogy a káosz erői soha többet ne tudják felgyújtani a dzsungeleiket, a patkányok meg csak szaporodnak a föld alatt, és szövögetik sötét terveiket.
Hajózni márpedig kell
A Total War: Warhammer második része már első ránézésre is tekintélyt parancsol magának méretével. A térkép nagy részét egy hatalmas óceán foglalja el, így előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk hajóra tenni csapatainkat, és felfedezni a távoli ismeretlent. Négy kontinens és ugyanennyi faj közül választhatunk, és garantáltan nem fogunk unatkozni a felfedezések során. A kezdő hadjáratban a nemes tündéket (high elf) irányíthatjuk, velük a játékkal még csak most ismerkedők kényelmesen elsajátíthatják az alapvető tudnivalókat. Aki azonban játszott az első résszel, az nyugodtan ugorja át az oktatórészt, mert szinte minden ugyanúgy működik, nagy meglepetések nem érik az embert. A tündék a jófiúk a játékban, saját motivációkkal és történetszállal. Ez az egyik újítás a folytatásban: mind a négy hadjárat kapott egy komoly, a négy fajt összekötő sztorit. Egy stratégiai játékban elég nehéz ütős történetet összehozni (leginkább csak a Blizzard tudott a StarCraft II-vel felnőni ehhez a feladathoz), de azért jópofa kis újítás ez, mindenképpen támogatom, hogy hasonló nyalánkságok legyenek a jövő Warhammer játékaiban.
Az egész civakodás a Vortex, vagyis a hatalmas mágikus örvény miatt tört ki a négy nemzet között. A sötét tündék, a nemes elfek, a patkányemberek és a gyíkemberek is maguknak akarják az örvény mágikus erejét, ennek elérése érdekében még háborút is hajlandók kirobbantani. A történetben lévő csavart nem akarom lelőni, legyen elég annyi, hogy az egyik faj az elejétől fogva átveri a többieket, és kihasznál mindenki mást saját önző céljainak eléréséhez.
Négy faj képviselői ülnek az asztalnál
Az új rész legnagyobb vonzerejét kétségtelenül az új szereplők jelentik. Az emberek, az orkok, a törpék, a káosz és az élőhalottak után négy, eddig még nem látott fajt ismerhetünk meg a folytatásban. A nemes tündékről már esett szó, őket nem nagyon kell bemutatni; távolságtartó, arrogáns népség, de azért a legtöbb jó cselekedetre tőlük számíthatunk. A sötét tündék pont az ellenkező szerepben tetszelegnek: rabszolgatartó népség, a könyörületet hírből sem ismerik. A skavenek, vagyis a patkányemberek mélyen a föld alatt élnek, ők egyszerűen csak sokasodni akarnak, és ehhez folyamatosan új területekre van szükségük. A gyíkemberek a távoli trópusi dzsungelekben élnek, kevesen értik teljes mértékben a motivációikat. Az új karakterek mellett egyedi játékmechanikai megoldások is megjelentek, és mindegyik faj rendelkezik valamilyen speciális képességgel, amely megkülönbözteti a többiektől.
Az elfek a manipuláció nagymesterei, befolyásukat felhasználva képesek a háttérből egymásnak ugrasztani riválisaikat, hogy aztán az elhúzódó háborúkban legyengült ellenfelet könnyedén lerohanhassák. Szerteágazó kereskedelmi kapcsolataik révén képesek a még fel nem fedezett területeken is befolyást szerezni. A sötét tündék a rabszolgatartás bajnokai, ez gazdaságuk mozgatórugója, ezért folyamatosan harcra kényszerülnek, hogy új kényszermunkásokat szerezzenek a legyőzött fajokból. A villámgyorsan szaporodó patkányembereknek rengeteg élelemre van szükségük, enélkül elsorvadnak. Igényüket gazdasági épületek felhúzásával tudják kielégíteni, de a győztes csata után dönthetnek úgy, hogy a földön heverő, még mindig meleg tetemekre kajaként gondolnak. A többit, gondolom, nem kell részleteznem; nem egy kultúrfaj a skaven, az biztos. Minden fajnak két kiemelt vezetője van, akiket kiválaszthatunk a hadjárat elején; általában egymástól jól elkülöníthető harcmodort képviselnek, ezért érdemes őket külön hadjáratban kipróbálni, eltérő játékélményben lesz részünk egy új vezetővel.
Az ördög és a részletek
A térképre pillantva azonnal látszik a fejlődés. Elképesztően jól néznek ki az új helyek, egy halom látnivalót pakoltak a grafikusok az új területekre. A dzsungelek mélyén, a fák lombjai közül piramisok emelkednek ki, szivárványok borítják a síkságokat, és heves viharok dúlnak a hegységek felett. Ezeknek ugyan nincs hatásuk a játékmenetre, de olyan jól néznek ki, hogy gyakran azon kaptam magam, elkalandozott a figyelmem a hadjáratról, és csak a látnivalókra koncentráltam. Az első rész vitatható minőségű animációit kukázták, helyüket pazarul megrajzolt állóképek vették át, ezek mesélik el a fajok történelmét. A négy történet között csak a nézőpont a különbség; mindenkinek ugyanaz a célja: az elfek területén tomboló hatalmas, mágikus tornádó varázserejét akarják megszerezni. Ehhez öt rituálét kell végrehajtani, de csak akkor tudunk elkezdeni egy ilyen szertartást, ha a hozzávalókból összegyűjtjük a megfelelő mennyiséget. Az összetevők beszerzéséhez különleges épületek és folyamatos terjeszkedés kell, hiszen a másik három faj is azon van, hogy elsőként fejezze be a rituálékat. Igazából ez versenyfutás az idővel, és a képernyőre pillantva azonnal láthatjuk, hogy áll saját feladataival a konkurencia. Gyakran előfordul, hogy az ellenfél leelőz, ám ilyenkor sincs veszve minden. Némi arany feláldozásával expedíciós hadsereget tudunk küldeni az adott kontinensre, ahol a szövetséges, gép irányította hadsereg megpróbálja elfoglalni a rituáléhoz nélkülözhetetlen településeket.
Három várost kell védelmezni tíz körön keresztül, és ha ez sikerül, akkor az adott kört mi nyertük. A gond az, hogy hasonló trükköt a gép is képes megjátszani: saját rituálénkat elindítva hirtelen megjelenik néhány káoszhadsereg, amelyek a lehető legrövidebb úton próbálnak meg eljutni a szertartást végző településekhez. Na, ilyenkor jön jól a visszatöltés funkciója, amit sajnos a kelleténél sokkal többször kellett használnom. Külön szeretném felhívni a figyelmet a patkányemberek patkányságaira; sohase bízzatok meg bennük, sohase kössetek velük békét, még akkor sem, ha fizetnek érte. Ők a Warhammer világ suttyói; számtalanszor becsaptak, tőrbe csaltak és kényszerítettek arra, hogy visszatöltsek egy mentett állást, pedig azt nem kedvelem, mivel egy kör sokáig tart. A Total War játékokban megszokhattuk, hogy egy-egy forduló lassan ér véget, korábban hosszú perceket kellett várni arra, hogy az összes ellenfél végezzen a napi tennivalóival. Úgy látszik, hogy ezen sokat optimalizáltak, mert a második részben fél percnél tovább sohasem kellett várakoznom.
Problémát jelent viszont az, hogy a rituálékhoz szükséges tárgyakat igazán gyorsan csak rengeteg várossal lehet felhalmozni, ez pedig temérdek pepecseléssel jár. A hadjárat vége felé nem ritka az olyan felállás, ahol ötvennél is több város ügyes-bajos dolgait kell intéznünk, és akkor még nem is beszéltem a hadseregek mozgatásáról. Az első részben volt egy mesterséges korlát, nem foglalhatták el az emberek az orkok és a törpék településeit, ők csak a vámpírkastélyokban érezték jól magukat. A második részben viszont megszűnik ez a korlátozás, itt bármelyik várost bekebelezhetjük, annyi kényelmetlenséget viszont el kell viselnünk, hogy ha az adott város klímájához nincs hozzászokva a fajunk, annak a városnak a hatékonysága igencsak gyatra lesz. Időmilliomosok előnyben.
Hidegvérűek a melegvérűek ellen
A Total War játékokban mindig is két hadszíntéren folyt a küzdelem. A stratégiai térképen mozgattuk a hadseregeinket, és igazgattuk a városainkat. A második részben egy sor érdekes újítást foganatosítottak. Itt van mindjárt a kincskeresés. Bizonyos romok rég elfeledett kincseket és varázstárgyakat rejtenek, ezek csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket. A kutatásban a hadseregünk vesz részt, egy körig tart, mire átvizsgálják az adott romokat. Sajnos nagyon sokszor lyukra futunk, vagyis nem találunk semmit, ilyenkor megint ott a visszatöltés varázslata. Dönthetünk azonban úgy is, hogy hagyjuk a fenébe az egész kutatást, inkább kolonizáljuk a romokat. Ilyenkor elvész a kincs, de létrehozunk egy virágzó közösséget. Varázstárgyakat meg amúgy is lehet találni harc közben, egy idő után úgyis csak a legerősebbeket fogjuk megtartani. Sokkal biztosabb módja a kincskeresésnek a hajózás. A tengeren időnként megjelennek elsüllyedt hajók, illetve elpusztult cethalak, ezeken a mezőkön folyamatosan találunk értékes dolgokat, ráadásul néhány kör elteltével újra megjelennek, és csak arra várnak, hogy leszüreteljük őket.
A Total War sorozat azonban nem (csak) a stratégiai térkép miatt lett világhírű. Nagyban hozzájárult a sikerhez az is, hogy remek a harcrendszere, borzasztóan látványos, ahogy a különféle fajok hadseregei összeakaszkodnak a harcmezőn. Kedvünkre taktikázhatunk valós időben, egyetlen egy dolgot kell figyelembe vennünk: egy nagyobb csata akár félóráig is eltarthat; ezt érdemes számításba venni, amikor csak tíz perc szabadidőnk van, és leülünk játszani. Az ilyen "rövid menetek" vége általában az, hogy órákra ott ragadunk a gép előtt, mert előjön a "csak még egy kört" hatás.
Személyes kedvenceim egyértelműen a gyíkemberek; van annak valami diszkrét bája, hogy két lábon járó hüllők harcolnak patkányok ellen dinoszauruszhátról. Külön ki kell emelni az animációkat: leírhatatlan élmény volt, amikor a feldühödött Triceratopsom egyetlen rohammal keresztülgázolt a támadó patkányokon, és messzire repítette a szerencsétleneket, akik az útjába kerültek - ezt mindenképpen látni kell. Hasonlóan szuper egységek természetesen minden fajon belül akadnak, értelemszerűen arra kell törekednünk, hogy minél több ilyen nagy erejű lényt sikerüljön megszereznünk hadseregünk számára.
A fejlődés jelei
Arról már beszéltünk, hogy milyen jól néz ki a játék, de azt sem szabad elhallgatnunk, hogy ehhez bizony komoly vas kell. Két konfiguráción is sikerült tesztelnem a játékot, és bizony elég combos erőgép kell alá. Először egy GTX 1080-as kártyával játszottam, ezen maximális beállítás mellett is kifogástalan sebességgel futott. Ezután váltottam egy olyan konfigra, amelyben egy GTX 980-as kártya lapult, és ettől gyakorta szaggatott a stratégiai térkép. Meglehetősen sok kompromisszumra kényszerültem a beállításoknál, mire sikerült elfogadható sebességet kicsikarnom a gépből. A töltési időről már beszéltünk; 16 GB memóriával és egy i7-4770K processzorral nem volt gondom, ráadásul a korábbi tapasztalatokból okulva már alapból az SSD meghajtómra telepítettem a játékot, a hagyományos HDD meghajtókon nagyon lassú a töltés. Szerencsére nem foglal el túl sok helyet a játék, 35 GB manapság elég észszerű kompromisszumnak tűnik, főként annak fényében, hogy egyes PC-s játékok 90 GB feletti helyet foglalnak le maguknak.
A Total War: Warhammer II kifejezetten jó stratégiai játék, szokás szerint ügyesen ötvözi a körökre osztott rendszert a valós idejű harccal. Az új fajok izgalmasak és egyediek, látszik, hogy a fejlesztők nagyon sokat dolgoztak azon, hogy minél változatosabb lényeket hozzanak létre. Az apró változtatások sokat dobtak a játékélményen, de érthetően a régi alapokra építkeztek, nem kívánták megreformálni ezt a műfajt. A különálló sztori alapvetően jó ötlet, bár amikor már negyedszer kezdünk bele a hadjáratba, elkezd unalmas lenni, pedig a rajzolt hátterek és a hangalámondás is kiemelkedő minőségű. Biztos vagyok abban, hogy számos kiegészítőt kapunk még hozzá, az elmúlt egy évben jó pár néppel, frakcióval bővült az első rész is. Kíváncsian várom, hogy melyek lesznek a trilógiát lezáró rész hadviselő felei, és miként fogják megújítani ezt az egészen jól működő rendszert. Másfél év múlva meglátjuk.
