Egy ideje már nyakig ülök abban a varázsban, amit a Telltale Games és a The Walking Dead univerzum násza hozott el, nehéz is érdemben kritizálnom a játékot. Most sajnos még mindig úgy érzem, hogy muszáj lesz rajongóként a nehezebb utat választanom: érdemi kritikát megfogalmazni a nyáladzós ömlengés helyett. Pedig az érzés még mindig ugyanaz: elvakult fan vagyok, akinek szíve Clementine pulzusával együtt dobban, együtt keményedtünk meg az első évad óta. Ebben persze már az is benne van, hogy én sem szenvedek ki érzelmileg a sok drámától, és hát az írók sem törik össze magukat, hogy megríkassák a GameStar bőgőmasináit (Wolfi és én vagyunk benne ebben a klubban, mezőn is szoktunk virágokat szedni).
Majd Clementine megoldja
Már az All That Remains és az A House Divided kapcsán is emlegettem, hogy Lee elvesztésével az ártatlanságnak is vége. Nincs többé tökölődés azon, hogy mi helyes és mi nem az, az apokalipszis és az emberi természet mellékterméke, hogy előbb-utóbb minden elvünket elveszítjük az ösztönök oltárán. Az új csapatban Clem már nem pusztán nyafogó kislány, akit meg kell menteni, hanem valódi vezető, aki kora ellenére állandóan döntéshelyzetbe szorul, mindig neki kell tennie valamit a csapatért. Továbbra is tartom, hogy a szükségszerű jellemfejlődés(?) mellékterméke az lett, hogy a szívfacsaró dráma elveszett. Már nincs igazán olyan érzésem, hogy védenem kell az ártatlanságot, hogy minden áron mennem kell előre, mert egy kislány csak rám számíthat. Én vagyok a kislány, csak magamra számíthatok. Ez persze érthető, nem is ragozom, de itt nincs vége a problémának.
Miért van kontroller a kezemben?
Vagy egér és billentyűzet? A játékos azért szereti, ha nem zsibbad el a kis kacsója a tétlenségtől, én a Metal Gear és a Final Fantasy féle negyed órás videókat is nehezen emésztettem. De ott legalább tudtad, hogy a játék épül fel, viszont a Telltale elkövetett egy nagy hibát: szinte teljesen kivonta már a játékot a lineáris történetvezetés oltárán. Emlékeim szerint érdemben háromszor nyomtam gombot, egyébként egy magával ragadó és izgalmas rajzfilmet néztem. Aki amiatt nyekergett, hogy a Beyond: Two Souls nem játék, az most levegőt sem kap majd a felháborodástól - itt már csak annyit bíznak a játékosra, hogy merre fordul a sarkon, mivel törli szét krízishelyzetben a zombi agyát, kimegy-e a szobából, amikor valami nagyon szörnyű történik (mármint a játékban, egyébként bármikor kimehet a szobából, ez a szabadságunk még platform- és játékfüggetlenül megvan szerencsére). Játékosnak lenni itt szinte teljesen felesleges, készen kapjuk az élményt, el sem akarják hitetni velünk az ellenkezőjét.
The Walking Dead sorozatot nézek
A hangulat viszont most is csodás, izgulok, ráfeszülök arra, hogy mi történik majd a csapattal, fosok a zombihordától, ugyanazt érzem, mint Rick történetét követve. Vagyis nézem a sorozatot. Ennyi. Már nem is áltatnak azzal, hogy itt ugyanazt átélhetem, mint az első évad esetében, ahol egészen biztos az újdonság varázsa is hatott, de most hiába pesztrál Clem egy korabeli lányt, már nem érezzük azt a kötődést, ami Lee-vel alakult ki. Hiába van egy Kormányzóval vetekedő főellenségünk (Michael Madsen egyszerűen zseni), nincs az a rettegés, ami az első évadban a hatalmába kerített azon a bizonyos farmon. A párbeszédek, a hangok és a hangulat megint hozza a szintet, a látvány is pofás, de az élmény szerintem kevésbé hatásos a játékos kiszorításával. Egy QTE nem csinál nyarat, és a megfelelő válasz kiválasztása sem annyira izgalmas olyankor, amikor kifigyelted, hogyan kell kezelni a körülötted mozgolódó NPC-ket.
Persze érdekel, hogy mi lesz, mert azért az epizód vége felé megint bekeményedtek a dolgok. Persze, még most is aggódom Clemért. Sosem fogok kiszeretni ebből a sorozatból, de ezt most kicsit gyengébb eresztésnek érzem. Megyek, fel is hívom Wolfit, hogy ő bőgött-e már ebben a hónapban. Tartok tőle, hogy nem.
