Nemrég a South by Southwest kiállítás és konferencia keretében a Telltale tartott egy előadást a The Walking Dead játéksorozat nehézségeiről. Vagyis egészen pontosan arról, hogy milyen problémás minden karaktert kinyírni. Merthogy erről van szó. Kirkman kegyetlen világa képregény és sorozat formájában is megkövetelte a kedvelt karakterek irtását, sajnos a játék sem maradhatott ki ebből a folyamatból. Megszakad a szíve az embernek, de pont ettől lesz érzelmileg ennyire felkavaró az élmény, így lesz ránk valódi hatással a túlélésért folytatott elkeseredett harc.
Szóval a Telltale szerint nagyon nehéz feladat volt, hogy egy szinte teljesen kerek sztorival rendelkező első évad után hogyan építsenek fel teljesen új karakterekkel egy ahhoz hasonló élményt, miközben az eddig csak ártatlan kislányként szerencsétlenkedő Clementine-ból főhőst kellett csinálni, ráadásul olyat, akire oda is figyel környezete.
Nincs több nyafogás
Legutóbb pont arról panaszkodtam, hogy megakadt a sztori, nehezen vette be a gyomrom, hogy egy meghatározó történeti szál (Lee és Clementine kapcsolata) helyett magányos bolyongást kaptunk, hogy a szerintem fontos naív ártatlanság helyére egy megkeményedő felnőtt került. A helyzet az, hogy nem lehetett ez másképp. A House Divided címet viselő második részt végigjátszva már abszolút éreztem, hogy a jellemfejlődés (vagy legalábbis változás) milyen irányba tart, hogyan nézhetjük végig Clem idő előtti felnőtté válását egy embertelen környezetben.
Az első részben túl sok új karakter lépett be az életünkbe (túl későn, teszem hozzá), most végre ők is a helyükre kerültek, és egy olyan új szereplő is színre lépett, aki akár egy Kormányzó szintű ellenféllé is válhat a második évad során. Nagyon jó ötlet volt, hogy a belső viszályok mellett most egy külső emberi fenyegetés is került a sztoriba, a rész végén már sikerült komoly drámai feszültséget és nehéz döntési helyzeteket teremteni. Végre Clementine is megtalálta a helyét, kezd központi karakterré válni, és ez nem is tűnik hiteltelennek. Ráadásul még egy olyan találkozás is vár ránk, ami nagyot csavar a korábbi felálláson – de ez legyen meglepetés.
Tovább a kitaposott ösvényen
Sem a látvány, sem a játékmenet tekintetében változást nem nagyon érdemes remélni, kicsit mintha kevesebb lenne a töltési idő (persze most is nagyon zavaróan akasztja meg a sztorit), az irányítás pedig határozottan kényelmesebb az első évadban megszokottnál. A szinkronhangok hozzák a formát, minden párbeszéd, környezeti zaj, zombihörgés, de még a zenék is teljesen olyan élményt nyújtanak, mintha egy új The Walking Dead sorozatot nézne az ember. Egy-két nagyon idegesítő QTE megoldástól eltekintve semmi zavaró nincs a játékmenetben sem, itt is csak annyi a probléma, amit már korábban is szemére vetettünk ennek a modellnek, hogy nincs igazán valódi szabadságunk.
A felfedezés élménye erősen korlátozott a történetvezetés miatt, a választás szabadsága nem igazán szabadság (direkt visszapörgettem pár döntést, hogy megnézzek más lehetőségeket is, de minimális eltérés adódik, és nem mindenki menthető meg), persze az ilyen drámai történethez muszáj ketrecbe zárni a játékost, de nem ártana azért több lehetőséget a kezünkbe adni néha, ha már játéknak hazudjuk ezt az animációs sorozatot.
Ugyanakkor a hangulat megint magával ragadó, a feszültség egyre komolyabb, szépen lassan tér vissza az az érzés, ami miatt az első évad elsöpörte a GameStar szerkesztőség férfijait, és könnyező tinilányokat varázsolt belőlünk.
