A káosz fellegvára (és a gyíkkirály szigete)
Az első rész összecsapásainak legjobb eleme, az elképesztően intenzív, alig kontrollálható káosz most is meghatározó, de a gazdagabb képességfejlesztési lehetőségek, a különféle robbanóeszközök, az ezúttal izgalmasabban pimpelhető lőfegyverek (variálható lőszerek!) szélesebb választéka, kiegészítve a már régen is jól működő lopakodással-hallgatózással, illetve diszkrét vagy brutális közelharci opciókkal, nos, többszörösére emeli egy-egy összecsapás taktikai lehetőségeit. Az akciórészek sokkal jobb ütemben is követik most egymást, és mindegyik van annyira látványosan más, hogy újra és újra izgatottan vágunk bele.
A lövöldözés sokkal kézreállóbb, a közelharci fegyverek megörökölt rendszere azonban továbbra sem tökéletes, mert ugyan jól el lehet velük játszadozni, és hatásosak is, de ugyanolyan kiábrándító, hogy az apokalipszist túlélt fullos tűzoltóbalta öt ütés után atomjaira hullik.
Az ellenfelek csapata két új játékost kapott. Egyrészt már harci kutyákkal is számolnunk kell, melyek a lopakodás során is pokollá tehetik az életünket (közepes távolságból is kiszagolhatnak), de nyílt összecsapásban villámgyorsan ránk rontanak és ha nem lőjük ki őket időben, a földre teperve csócsálnak minket. A lelki terhelésről nem is beszélve ez már önmagában fájdalmas, de ha időközben még a gazdájuk is befut, akkor azonnal lelövi a meccset (vagyis minket). A másik új fiú a fertőzöttek táborát erősíti, én gyűlöltem, és ti sem fogjátok szeretni, mert ugyan dagi és lassú, messziről és közelről is képes maró spórafelhőt pukkantani ránk, ráadásul úgy nyeli a golyót, mint a csattogós vízilovak abban a remek kis társasjátékban, ami talán nektek is megvolt kiskorotokban.
Visszanézek, nem kell térkép nekem
Ha eszünkbe jut a játék során az Uncharted 4, az nem a véletlen műve, most látszik igazán, hogy milyen fontos állomása is volt a Naughty Dog fejlődésének. A Madagaszkáron játszódó pálya például érezhetően visszaköszön Ellie első Seattle-ben töltött napján, hiszen egy hasonlóan nyitott, hatalmas területet járhatunk be, szinte teljesen szabadon, a magunk tempójában, attól függően, hogy mennyire sietünk a cél felé, vagy mennyire merülnénk el a felfedezésben - ráadásul itt is kapunk egy térképet, amin jelölgethetjük a felfedezett helyeket, vagy a menet közben talált levelekből, feljegyzésekből szerzett tippeket az előttünk érkezett "túl nem élők" elhagyott zsákmányairól.
Nem az egész játék ilyen, de üzenetnek jó, hiszen főképp az első rész lineáris felépítésével szemben a Part II mindvégig igyekszik megadni a nyílt világ illúzióját, gyakran elrejtve a kézenfekvő útvonalat. Számos olyan kisebb-nagyobb, jobban vagy kevésbé elrejtett pályarész akad, melynek megtalálását extra nyersanyagokkal, gyűjtögethető apróságokkal (levelekkel, illetve Ellie szuperhősös kártyapaklijának lapjaival), fegyvereink fejlesztésére szolgáló munkaállomással, kódra váró széfekkel honorálja a játék. Kényszeresen azért nem kell minden bozótba benézni (mondom én, miután a többiekhez képest majdnem kétszer annyi idő, 48 óra alatt játszottam végig a játékot), a játék végére érve megnyílik az Új játék+, melyben minden fejlesztésünket, képességünket továbbvihetjük, vagy akár egyesével is újrajátszhatjuk a játék egyes részeit, ha csak a gyűjteményünket kívánjuk komplettírozni.
Egy híján húsz
A felfedezés és a harc során egyaránt fontos, hogy a Naughty Dog kihasználta, hogy az ötvenes Joelhez képest most a nyilvánvalóan fürgébb, és időközben harcedzetté vált Ellie-t irányítjuk. Egyrészt tudunk már ugrálni, ami sprinteléssel variálva harc közben rengeteget dob mozgékonyságunkon (és túlélési esélyeinken), sokkal könnyebben kapaszkodunk fel különféle helyekre, sőt, köteleket is használhatunk. Emellett általánosságban is elmondhatjuk, hogy tárgyaink, fegyvereink, a barkácsolás lehetőségei között is gyorsabban, hatékonyabban tudunk navigálni, az irányítás egészén érződik, hogy nagyon átgondoltan tették a kezünk alá a rendszert. Juáj, de jó lett!
És ha már itt tartunk, a játék általános beállításai között is olyan választékot találunk, mely némelyike annyira egyszerű, alapvető ötlet, hogy nem is értjük hirtelen, miért most találkozunk vele először.
Ami viszont talán az egész iparág számára lehet fontos és értékes lecke, az a páratlanul gazdag accessibility beállítások sora, ahol a halláskárosultak, mozgáskorlátozottak, gyengénlátók egyedi igényeit figyelembe véve igyekszik a játék mindenkinek megadni a lehetőséget a lehető legteljesebb játékélményre.
Hungarian, motherf-cker, do you speak it?
Ahogy már valószínűleg tudjátok, a játék magyar felirattal (illetve magyar nyelvű menüvel) is játszható, ami nagy ritkaság, szóval nagyölelés jár érte. A fordítás minősége ráadásul egészen pazar, néhány apró hiba ugyan becsúszott itt-ott, de összességében talán ezzel együtt is az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb magyar feliratát kaptuk, jó érzékkel árnyalva a nyelvi finomságokat is, nyakatekertségek nélkül.
Szóval... jó
Mostanra remélhetőleg átjött már, hogy bár a The Last of Us Part II kapcsán mindig a sztorit emeljük ki, összes többi elemét tekintve is képes volt ráemelni az első rész utáni várakozásokra. Az akciók, az irányítás, az újítások, a fejtörők, ügyességi kihívások, felfedezhető easter eggek és gyűjtögethető tárgyak, apró sztori-extrákat rejtő eldugott helyszínek összélménye számunkra egyszerűen tökéletes játékélmény volt, ami igazi kincs és ritkaság még a legjobb játékok között is. Valószínűleg még mindig ennek az élménynek a hatása alatt, de könnyű szívvel jelenthetjük ki, hogy a The Last of Us Part II az aktuális konzolgeneráció talán legnagyszerűbb játéka. És hogy ne bújjak a többes számmal a kollégák háta mögé, a "talán" szócskát én akár ki is húznám. Talán. Így.
A The Last of Us első része szinte napra pontosan hét évvel ezelőtt jelent meg PlayStation 3-ra, öt hónappal a PlayStation 4 érkezése előtt. Az biztos, hogy szebb lezárást nem is kívánhatott volna karrierjének az előző generáció, és most, öt hónappal a PS5 megjelenése előtt ugyanez a helyzet. Nem hiszem, hogy kaphatott volna szebb győzelmi kört a PS4, mint a The Last of Us Part II, mert ugyan még marad - sőt, hamarosan érkezik másik izgalmas exkluzív címe, a Ghost of Tsushima is -, az egészen biztos, hogy hét remek évét sokunk számára most koronázta meg.
A kérdés már csak az, hogy mi jön most: van egy sejtésem, hogy az elhivatott PS-drukkerek mellett, akik amint tehetik, azonnal PS5-re költöznek majd, mások is várják a Sony új konzolját. Elvégre bárki számára, aki egy másik konzol, a PC vagy csupán a max weberi protestáns etika jegyében kihagyta a PS4-et, igen csábító lehet, hogy majd a deklaráltan visszafelé kompatibilis PS5-ön pótolja be az elmúlt hét év igen gazdag katalógusával kapcsolatos elmaradásait. És meg lennék lepve, ha ezzel kapcsolatban nem támadt volna valami remek ötlete a Naughty Dognak.
