Ezúttal új vizekre evezett a Dungeons és a Dungeons: The Dark Lord címekkel ismertté vált müncheni Realmforge Studios, és a külső nézetes akciójátékok közé ugrott fejest, méghozzá a lopakodós műfajban. Ennek gyümölcse a képregényes megjelenésű Dark, főszerepben Eric Bane-nel, akit mindössze egy betű választ el az Eric Banává válástól.
Hol voltam? Hol nem?
Főhősünk kisebb memóriazavarokkal tér magához egy Sanctuary nevű night clubban, ami a vámpírok kedvelt szórakozóhelye, sőt, a – szintén vámpír – tulajdonosok szívesen segítenek az újonc vérszívókon. Eric is „bekapta a vérlegyet”, ahogy azt élőhalott körökben viccesen meg szokták jegyezni, ahhoz viszont, hogy teljes értékű vámpírrá váljon, és elkerülje a ghoul lét ocsmányságát, innia kell teremtőjének véréből.
Igen ám, de a fentebb is említett memóriazavarok miatt nem emlékszik erre a fontos személyre, így nincs más választása, találnia kell egy idősebb vámpírt, akinek elég erős a vére ahhoz, hogy megmentse őt. Ahogy haladunk előre a sztoriban, egyre több részlet derül ki Eric múltjáról és átváltozásának körülményeiről, de erről nem árulhatok el többet, különben frontálisan telibe kapnátok a kőkemény spoilerfalat, az meg nem egészséges, ugyebár.
Vámpírnak lenni jó
A játékmenet gerincét a lopakodás adja, amit különböző vámpírképességekkel fűszerezhetünk meg, például teleportálással, az emberi elmék megzavarásával vagy szegény delikvens tüdejének távoli összezúzásával (ez lesz az egyik leghasznosabb). Ezen felül érdemes lesz néhány áldozatunknak kiszívni a vérét, mivel a képességek ezáltal működnek, és lőfegyver hiányában nem árt, ha van egy-két vámpírtrükk a tarsolyunkban. Attól függően, hogy az ellenfelek észrevesznek-e vagy sem haláluk előtt, kevesebb, illetve több tapasztalati pontot kapunk, amit aztán a különböző képességek kimaxolására költhetünk, ezért érdemes ténylegesen lopakodni. Már csak azért is, mert a Darkban nem sok értelme van a nyílt sisakos küzdelemnek; halhatatlanság ide, halhatatlanság oda, hamar el tudnak tenni minket láb alól.
Az (örök) életerő visszatöltése kétféleképpen lehetséges: amennyiben kikeveredünk a golyózáporból, automatikusan történik, egyéb esetekben az erre kitalált vámpírerőt használhatjuk, de ne felejtsük, ehhez is vérre van szükségünk. Akkor viszont, ha jól végezzük a munkát, nem kell ilyesmire gondolnunk, hiszen az áldozatoknak annyi idejük sem lesz haláluk előtt, hogy kimondhassák: „Tvájlájt.” Oda kell azonban figyelnünk a lopakodásra, mivel a lépésre zajt csapó üvegcserepeken és papírlapokon kívül mozgásra aktiválódó környezeti elemek és elektromos rendszerek is felfedhetik aktuális hollétünket, arról nem is beszélve, hogy ha nem rejtünk el egy-két hullát, jócskán belekerülhetünk a slamasztikába, szóval nem lesz könnyű dolgunk.
Pláne, hogy az automatikus gyorsmentésen kívül mindössze két darab mentés áll rendelkezésünkre pályarészenként, így nemcsak az ellenfelek útvonalait, hanem a mentések megfelelő beosztását is jól át kell gondolnunk. A támadások
megtervezésében szerencsére segítségünkre lesz a Batman detektívmódjához hasonló vámpírnézet, amivel az ellenségeken kívül a veszélyt jelentő környezeti tárgyak is láthatókká válnak, akár falon keresztül is. A Realmforge nem volt rest, és az akciójáték-stílust néhány RPG-elemmel dobta fel, a karakterfejlődésen kívül erre bizonyíték a választható párbeszédek megléte is, főleg a Sanctuaryban, ami két küldetés között szolgál majd főhadiszállásunkként.
Véresen komoly?
Ahogy minden játéknak, úgy a Darknak is megvannak a maga hiányosságai, például a meglepően buta MI, ami nem egyszer produkál gamer-szem számára furcsa dolgokat, vagy könnyíti meg túlságosan a dolgunkat. Persze az is lehet, hogy a készítők a vámpírok és emberek közti szellemi különbséget akarták így ábrázolni, de lássuk be, ez nem valószínű. Elég darabos továbbá egy-két karakter mozgása, a főhősé például kifejezetten az akkor, amikor az iránybillentyűkkel terelgetjük. Ez azért érdekes, mert egeres célzás és az előre nyíl használata esetén semmi ilyesmi nem tapasztalható.
Az átvezetőkben szereplő vágások is furcsák, arról nem is beszélve, hogy közben alig mozog a szereplők szája, amit csak akkor fogadnék el egy 2013-as játéktól, ha az hasbeszélőkről szólna. A hangokkal és a zenei aláfestéssel nincs gond, sőt (Eric Bane és Geralt szinkronját egy és ugyanazon személy, Doug Cockle szolgáltatja), ahogy az irányítással sincs: kezdetben arra számítottam, hogy a rengeteg képesség miatt nehézkes lesz a billentyűzet- egér kombó, de elég nagyot tévedtem, a gombkiosztás logikus, kézhez álló, az ember könnyen ráérezhet.
Vérben az igazság
A Dark felemás játék lett, vagy nagyon utálják, vagy nagyon szeretik a játékosok. Igaz, hogy nem egy tökéletes játékról beszélünk, és nem is korszakalkotóról, de az innen-onnan kölcsönvett és talán már ismert elemek elég jól működnek együtt, pláne a vámpíros tálalással és a hangulatos képregényes megjelenítéssel. Hibái ellenére szerethető alkotás, mellyel vámpírrajongókon kívül Splinter Cell, Batman: Arkham sorozat és Hitman játékosai is jól elszórakozhatnak, ha adnak neki egy esélyt. Én adtam, és nem bántam meg.
