Mikor egy játék végén már fél perce pörög a stáblista, de csak ekkor jut el az ember oda, hogy letörölje a szája szélén lecsorgó nyálat, kétség sem férhet hozzá, hogy megérte-e nekiülni. A Tales from the Borderlands eléggé kilógott a sorból, hiszen sokan nem mint különálló sztorira, hanem egy bejáratott videojátékos univerzum melléktörténeteként tekintettek a Telltale szériájára. A sorozat most bebizonyította, hogy nemcsak a felszínt képes kapargatni, hanem szorosan hozzátartozik a már megismert világhoz. Nagyon nehéz lesz úgy beszélni erről az epizódról, hogy nem lövöm le közben a poénokat (főleg azért, mert maga a történet nem sokat halad előre az alig 90 perces részben), de egyetlen pillanatot sem akarok elrontani azoknak, akik még nem pörgették ki az Escape Plan Bravót.
Lassú víz partot most
Az eddigi epizódok hangulata és dinamikája elég hullámzó volt, a Telltale céljai azonban remekül körvonalazódnak ebben a részben, még ha nem is tökéletes minden. A készítők mindent egy lapra tettek fel; az összes szálat a szezonzáró epizódban akarják majd elvarrni, ami remélhetőleg bele is fér majd egy hosszabb részbe anélkül, hogy az elsietettnek, erőltetettnek tűnne. Ez a fejezet egy picit olyan volt, mintha szépen lassan felkúsztunk volna a hullámvasút tetejére: amikor az első kocsi átbukott, én azonnal el is kezdtem sikítani, de a készítők úgy gondolták, hogy ennyi elég is lesz mára. Ez a fajta lassú, akciómentes történetvezetés eddig egyáltalán nem volt jellemző a sorozatra, hiszen korábban folyamatosan menekültünk, lövöldöztünk, a magunk vagy más életéért küzdöttünk, és sokaknak nem is tetszett, hogy ennyire más hangvételű rész várt rájuk, de nekem személy szerint ezzel nem volt problémám, és ha az utolsó felvonás tökéletesre sikerül, akkor még hálásak is leszünk azért, hogy most visszafogták magukat az írók.
Ki kicsoda?
A hangsúly az akcióról inkább az érzelmi tengelyre helyeződött át, melynek középpontjában Scooter, a hebehurgya szerelő áll. Az eddig lenézett karaktert egy pillanat alatt szerethetővé tették (ebben hatalmas szerepet játszott a remek szinkron), azonban nem hagytak elég időt arra, hogy az események igazán magával ragadják az embert. Nem fért bele, hogy feldolgozzam a történéseket és egy percig elmélázzak, mert már ugrottam is a következő jelenetre. A dinamika hagy némi kivetnivalót maga után…
Gortys az előző részhez képest jóval kevesebb szerepet kap, de még mindig imádni való, Sasha azonban eléggé kiesett a pikszisből, szegényt nem igazán hagyták szóhoz jutni. Handsome Jack szerethető (már amennyire egy pszichopatát szeretni lehet), hozzánk fűződő viszonya azonban nagyban függ attól, hogy korábban elfogadtuk-e létezését, vagy inkább megpróbáltuk elnyomni. Utóbbi esetben jobb, ha már most elkezdünk félni, mert ez az eszelős még egész biztosan tartogat néhány meglepetést számunkra.
A vég kezdete
A remekül megírt dialógusoknak köszönhetően most is jó párszor felkacagtam, a döntési helyzetek azonban (egy kivétellel) nem olyan hangsúlyosak, mint lehetnének, vagy ha esetleg úgy is tűnik, hogy a következő mondatunkon áll vagy bukik a küldetés sikere, újrajátszva a dolgokat kiderül, hogy bármit is válaszolunk, az eredmény ugyanaz. Olykor a kulcsfontosságú események közti átvezető jeleneteknek is töltelékjellege van, és bár kikerekedhet belőlük néhány vicces jelenet, talán többet is ki lehetett volna hozni belőlük. Az epizód csúcspontja egyértelműen az a leszámolás, amelybe egyik pillanatról a másikra csöppenünk bele, és őszintén mondhatom, hogy ez a játéktörténelem egyik legszórakoztatóbb QTE-csatája. Ha nem is a sorozat legjobb darabja, az Escape Plan Bravo remekül előkészíti a mindent eldöntő finálét, amely meghatározza majd a Borderlands univerzum jövőjét.
