Egész jónak tűnt első látásra a 2018 nyarán megjelent Agony, aztán ahogy teltek a percek és az órák, úgy vált mind monotonabbá, és ezt az egyébként elképesztően hangulatos képi világ sem tudta ellensúlyozni. Ám ennek dacára a fejlesztőbrigád úgy gondolta, van értelme újabb, szintén a pokolra támaszkodó folytatást (vagy ha úgy tetszik, spin-offot) készíteni, mert elég sok pozitív visszajelzés érkezett.
Itt, már a teszt elején el is jutunk arra a pontra, ahol tisztázni kell egyet és mást. A csapat vélhetően nem véletlenül választotta a Madmind Studio nevet, mert a Succubus dimenziókkal betegebb, mint az Agony, és olyan kérdéseket is felvet, amelyek elemezgetése sokkal messzebbre vezetne, mint ami egy játék bemutatásának a célja.
Szerbusz, szukkubusz!
A szukkubusz a mitológia szerint olyan démoni nőszemély, aki leginkább az alvó férfiakat igyekszik szexuális aktusra bírni, és ezzel nagyjából le is írtuk, hogy az egész játék alapvető miliőjét mi határozza meg. Nincs a pályáknak olyan pontjuk, ahol legalább egy elsődleges nemi jelleg (akár férfi, akár női) ne jelenjen meg, nem is beszélve például a csak látszó, de nem elérhető helyeken lévő patás démonokról, akik gyakorlatilag gumibabának használják a gyehennában szenvedő embereket.
Főszereplőnket is eme gondolatvilág mentén alkották meg, de aki faragni szeretne a kinézetén, annak egy karakterszerkesztőben erre is lehetősége van. Kisebb, vagy nagyobb kebel, szélesebb csípő, esetleg anorexiás alkat, tiszta, vagy véres arc, kinek-kinek ízlése szerint. Már ez is jelzi, hogy a Madmind Studio nem csupán az akcióra kívánt rámenni, hanem igyekezett egyfajta RPG ízt is adni a játékának, de maradjunk annyiban, hogy nem csináltak forradalmat. Leginkább olyan az egész, mintha ők maguk is szándékosan igyekeztek volna kicsit hátat fordítani az Agony-nak, hogy valami igazán eget rengetőt alkossanak egészen mással.
Sztoriban vagyunk
A játéknak akad története, bár kissé zavaros, és menet közben is olykor szimplán csak említés szintjén juttatják eszünkbe. A lényeg, hogy ádáz balhékat követően a pokol megmaradt démonai egy Nimród nevű figurát ismernek el uralkodójuknak, aki elég jóban van a mi kis szukkubuszunkkal, akinek eddig a nevét sem említettem, ezért ezt most gyorsan pótolom. Vydijának hívják. Tehát Nimród velünk, frissen választott királynőjével az elhullott ellen csontjait alapnak használva, létrehozza új birodalmát.
Csakhogy a pokol nem igazán arról híres, hogy este nyolckor már mindenki ágyban van, és kakaót szürcsölgetve valami Tom Hanks filmet néz. Vydija sem tud a fenekén ücsörögni, és nyakába veszi a pusztát, mígnem belebotlik a brutális méretű Baphometbe és népes rajongói táborába, akik ezt az egész démonprájdot azért csinálják, mert mennek megszerezni Nimród lelkét. Ennek a következménye karakterünk számára jelentős, negatív irányú testi változással jár, és tulajdonképpen innen indul minden. Bennünket csak a bosszúvágy hajt, de végső célunk eléréséhez még számtalan kettétépett, vagy egyéb módon megcsonkított húshalmon át vezet az út.
Nem csak vörös és fekete
Míg az Agony-ban a fekete (sötétség), és a vörös (vér) volt a két tetten érhető szín, most egészen más mindez. El kell ismerni, hogy a fejlesztők rendkívüli módon érzik, hogyan kell a vizuális tartalmakon keresztül megragadni, és hangulatba helyezni a játékost. A szűkebb, jellemzően lángoló emberekkel megvilágított folyosók mellett gigantikus méretű tereket, az égen repülő hatalmas rémségeket, bővizű vérpatakokat, és a szenvedés legkülönbözőbb formáit láthatjuk. Akad, akit bökdösnek (bottal), mások megcsonkítva lógnak a plafonról, olyan is van aki csak fekszik, és várja, hogy beteljesedjen a sorsa.
Mindamellett, hogy rengeteg a koponya és a lábszárcsont, a hanghatások is nagyon helyükön vannak, hiszen a szenvedés az összes hangszóróból visszaköszön, ami csak van körülöttünk. Sikoltások, nyöszörgések, eszelős fájdalom okozta üvöltések, sőt még csecsemőgügyögés is hallik, miközben jövünk és megyünk. A látvány és a hangok mellett maga a cselekmény, akár interaktív, akár előre generált, sokat ad a hangulathoz, és bizony jóérzésű játékosok egyszer-egyszer el is gondolkodhatnak, hogy vajon rendben van-e ez az egész, és mi is valójában a játék célja, de erről majd kicsit később értekezünk.
DOOM in da hell!
Amennyiben egyetlen mondattal kellene leírni, hogy mi a feladatunk a játékban, valahogy így hangozna: menj, kaszabolj le mindent és mindenkit, a lehető legvéresebb módon. A Succubus ugyanis olyan, mint a DOOM, hiszen számtalan különböző módon végezhetünk rosszakaróinkkal. A szerencsésebbeknek csak szétzúzzuk a bordáját, míg azokat, akiket Fortuna kevésbé kegyel, ketté téphetjük vagy éppen addig rugdossuk, amíg nem kelnek fel többé. Ehhez olykor kommentárt is fűz a karakterünk, jellemzően erotikus töltetű megjegyzésekkel. És ha mindez nem lenne elég, akadnak közelharci, és távolra sújtó fegyvereink, illetve varázslataink, ha úgy tartaná kedvünk, hogy kést, vagy éppen tűzgolyókat hajigálnánk.
Minden támadó szerkezet, illetve képesség fejleszthető, változtatható annak tükrében, hogy hány lelket sikerült magunkba szippantanunk, mert leginkább ez a fizetőeszköz a játékban. A ránk támadó teremtmények változatosságára sem lehet panasz, hiszen az Ádám kosztümbe öltözött ku klux klán jellegű csuklyát viselő kéziharcostól kezdve a szintén fedetlenül közlekedő késes nőkön át a csontvázpajzs mögé bújó álarcosokig van itt minden. Ráadásul ők még a konszolidáltabbak, akiket 2021-ben egy online sajtótermékben lehet szerepeltetni. Írom mindezt azért, mert elég sok olyan szerzet van, tucatkaraktertől a főellenségig, amiknél a legfőbb testi jellemzők bemutatását egy jobb érzésű felnőttfilmes oldal is csak befogott orral tűrne meg a felületén.
Mi volt a cél?
Őszintén mondom, fogalmam sincs, valójában mi is a Succubus küldetése? Több olyan kérdés és gondolat forog a fejemben, amelyek felvetődése lehet, hogy nem volt a fejlesztők terve. Egyfelől például az, hogy amikor az állapotos nőt a saját hasából kivágott magzattal verjük halálra, mennyire fér bele az "egészséges" kategóriába. Vagy éppen azok a trágár párbeszédek, amelyek egyikében a levágott fej, és az emésztési folyamatok utolsó fázisa kerül szoros logikai kapcsolatba, mennyire szükséges. Kell-e tényleg bébidémonokat mészárolni, mikor némelyikük valóban olyan, mint egy csecsemő, csak színben különbözik. A karakterünk által leszakított állkapocs után marokra fogva letépett, és félredobott férfiasságról nem is beszélve. Félre ne értsetek, olyan típus vagyok, aki a legundorítóbb Torrente-jeleneteken is hangosan röhög, és most sem feltétlen azzal van gondom, hogy a pokolbéli állapotokat így ábrázolták a fejlesztők. Hiszen nagyon sokszor több századdal korábbi rajzokon, festményeken is azt láthatjuk, hogyha pokol, akkor buja, és sokszor megalázó testi dolgok történnek.
Inkább az érdekelne, hogy a nyilvánvalóan túltolt elmebetegséggel a Madmind Studio vajon azért ad ilyen identitást a játékának, mert szeretne valamivel kitörni a fősodrú játékfogyasztás teremtette kalitkából. Ezt pedig csak úgy tudja elérni, ha annyira kifordult alkotást hoz létre, amire nem csupán Beavis és Butt-head (elnézést a fiataloktól, ha nem ismerik a két figurát) jellegű röhögés a reakció, hanem sok esetben megbotránkozás, vagy undor. Bárhogy is legyen, ezt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy a Succubus sokak tűrőképességét fogja feszegetni, és talán pont ezért van az, hogy az igazán brutális dolgokat sokszor már rögtön az elején elsütik.
Amikor unalmassá válik a pokol
Érdekes, hogy bár az Agony és a Succubus egészen más játékmeneti alapokon nyugszik, mégis közös a betegségük, jelesül az ellaposodás. Egy ideig valóban érdekes volt minden, és még a bizarr dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy azt mondjam, ebben aztán van kraft. Csakhogy már a második pályán bosszantóvá vált, hogy mozgásterem nem sok van, az ellenfelek hullámai pedig egyre csak jönnek. A harmadik is valami hasonló volt, de azért kötelességből még toltam tovább, hátha történik valami érdekesség, de sajnos nem.
Önmagában a hangulat végig adott, de valahogy nincs elég változatosság az egymást követő harcokban, és egyfajta mókuskerék érzet töltheti el a játékost, aki amúgy kíváncsi lenne, hogy mit tartogat még számára a játék. Gondot okoznak a "fejtörők" is, például az első pályán a kékes fényben úszó fal problémája, aminél semmi nem utal arra, hogy valójában mi is a megoldás. Ugyanez igaz a térkép második pontjára, ahol egy rácsos kaput kell felnyitni, miközben az ellenfelek kábé 10 másodperces hullámokban ugranak nekünk. Egyszerűen nincs idő szétnézni, és megkeresni a továbbhaladás kulcsát. Lehet, hogy ez egyeseknek bejön, de számomra hamar idegesítővé vált, és a végén úgy sikerült továbbjutni, hogy akkor is nézelődtem, amikor éppen püföltek.
Mire a cikket megírtam, már olyan állapotba kerültem, hogy nem tartom bizarrabbnak egy jó Postalnál. De érzékenyebb játékosként nem lenne jó ötlet nekifutni, ahogy a horrorkedvelők számára sem egyértelmű választás a Succubus, mert nem félelemkeltéssel vagy éppen rémisztgetéssel operál, sokkal inkább a szexualitást előtérbe helyező, szándékosan provokáló mentalitása az, ami dominál.
