Igaz, ami igaz: volt egy időszak, amikor teljesen lázba jött az ember attól, ha számítógépén várakat építhetett, hogy aztán jól nyakon öntse szurokkal az alulról feltörekvő ellenséget. Ez az időszak körülbelül 1990 és 1995 közé tehető, a később ébredők számára esetleg még két-három év plusz is adható. Most meg nézzük a szerkesztőségben a képernyőn futó Stronghold Crusader Extreme produkcióját, és csak zavartan pislogunk. Egymásra, aztán a naptárra, aztán a képernyőre, majd megint a naptárra. Nem értjük ezt a világot, de lehet, hogy már soha nem is fogjuk.
Ha ezt a dédapus megérhette volna...
A képek talán magukért beszélnek, bár kétségtelen, hogy sokkal viccesebb (tragikusabb) mozgókép formájában ámulni azon, amit a fejlesztők úgy neveznek a játék hivatalos honlapján, hogy „a játékélmény új szintje". Amennyiben náluk az új szint egyenlő a hat évvel ezelőtti, már akkor sem túl trendi, kétdimenziós grafikával, az igénytelenül kapálózó sprite-okkal és a maximum 1024x768 képpontos felbontással, akkor igazuk van. Bele sem merünk gondolni, ez esetben mit érthetnek a játékmenet régi szintjén...
Ami az újdonság részét illeti: van néhány friss pálya, meg új egységek is. Melegen gratulálni tudunk a készítőknek ehhez az innovatív hozzáálláshoz, és a sztahanovistákat megszégyenítő munkamennyiséghez, amit beleöltek ebbe a páratlan programba.
Bő másfél tucatnyi összefűzött küldetés adja a szóló kampány savát-borsát. A Firefly Studios emberei szerint a hadjárat abból áll, hogy szimmetrikus elrendezésben felszórunk várakat a térképre, majd tessék, lehet mészárolni egymást. Nincs másodlagos küldetés, sztori, meg amúgy semmi az égvilágon. Csak megpróbáljuk gőzerővel gyártani a kenyeret meg a kereszteseket, ami az esetek többségében rövid úton meghiúsul, mert 30-300 ezer turbános fazon kezd rendet bontani majorságunk területén. A játék idegesítően nehézre sikeredett, talán ezzel akarták pótolni a kreativitást.
Csirkék és öngyilkos merénylők a Szentföldön
Azért nem csak az tréfás, ahogy elözönlik a terepet a 9x12 pixelnyi tarkabarka emberkék, és idióta animáció kíséretében parittyazáport zúdítanak őrtornyunkra. Kifejezetten kacagtató volt szemlélni, ahogy a felgyújtott gazdasági épületek köré gyűlt hordák belegyalogolnak a lángokba, majd sikoltozva továbbterjesztik a tűzvészt kollégáik között. Csak azért nem pusztult el az egész támadó sereg, mert előbb omlott össze rozoga váracskánk.
Bevallom őszintén, nem emlékszem, hogy az előző részben szerepelt-e a „kicsirkulás" lehetősége. Gyanítom, hogy igen, mert ellenkező esetben ez valódi hozzáadott értéke lenne a kiegészítőnek, amit viszont nehezen tudok elképzelni az elmondottak után. Szóval a hadjárat során három esetben feladhatjuk az aktuális pályát, és átléphetünk a következőre, de erre el kell használnunk a rendelkezésünkre bocsátott három csirke egyikét. Zseniális! Kár, hogy egy pálya kipróbálása után semmi kedve az embernek megnézni egy következőt.
A játékot - a szokásoktól eltérően - az égvilágon senkinek nem ajánljuk! Még az ellenségeinknek sem, de tényleg.
