Vajon milyen sorsot jósolna nekünk napjaink Nostradamusa? Bizonyára rámutatna, hogy az emberiség az öngerjesztő folyamatok rabja lett. Észveszejtő tempóban zajlik a technológiai fejlődés, ám minél többet lépünk előre, annál messzebbre tekintünk. Ez pedig két elkerülhetetlen következménnyel jár együtt: az egyik a transzhumanizmus, az ember szellemi és fizikai képességeinek tudományos és technikai továbbfejlesztése, a második pedig egy társadalmi probléma, miszerint a törtető technokraták kitermelik a maguk paranoiás technofóbiásait. A sci-fi-filmek, sorozatok, könyvek és videojátékok által vizionált jövőnél még nyilvánvalóan nem tartunk, viszont egyre több információt tudnak rólunk eszközeink, a megfigyelés szintlépésével egyre inkább csorbulnak személyi jogaink, egyre nagyobb a törekvés a teljes okosházak és az önvezető járművek megteremtésére, valamint már megjelent a virtuális valóság is, amely ugyan még nem a második otthonunk, de nem nehéz elképzelni, hogy odameneküljünk a való élet elől. Innen pedig már csak pár nagyobb lökés kell ahhoz, hogy egy olyan világban találjuk magunkat, amelyet a Daedalic Entertainment legújabb különlegessége, a State of Mind felvázol nekünk.
Álmodtam egy világot magamnak
Egyre jobban foglalkoztatja a videojátékok készítőit a kérdés, hogy ha az elme és a gép eggyé válik, akkor mi marad meg az emberiségből. Erre keresi a választ a Deus Ex széria, ezt a húrt pengették meg az XCOM játékok, valamint ilyen alapokra épül a Cyberpunk 2077 is, de az egyedi látványvilágú és fontos üzeneteket hordozó játékairól elhíresült Daedalic sem maradt ki a sorból. A State of Mind sztorijában 2048-ban, Berlinben járunk, amikor az erőforrások hiánya, a szennyezett levegő, az egyre jobban elharapódzó bűnözés és betegségek miatt a kormányok a cégekkel karöltve a technológia fejlődésében látják a megoldást, így drónokkal és androidokkal helyettesítik a humán munkaerőt, valamint kiépítettek egy olyan rendszert, amellyel mindenki és minden megfigyelhető, nyomon követhető. A legmodernebb eszközök olyan természetessé váltak az emberek életében, mint a levegő, de nem mindenki elégedett az egyén szabadságának ilyen szintű megtaposásával.
Köztük van a történet központi karaktere, Richard Nolan is, aki újságíróként nyíltan bírálja a kialakult helyzetet, mígnem egy robbanást követően kórházban találja magát, és kiderül, hogy a családja rejtélyes módon eltűnt. Ha valaki imádja az összeesküvés-elméleteket, az egyenesen lubickolni fog Nolan kálváriájában, hiszen miközben következtetve, nyomok után kutatva és eseményeket rekonstruálva megpróbáljuk összerakni a részleges amnéziától szenvedő Richard múltját, beletenyerelünk egy globális szintű ügyletbe is, amely a digitális utópiával kapcsolatos. Hatalmas dicséret illeti a Daedalic íróit, hiszen a játék thrillerek és sci-fi-filmek elemeit vegyítő története - olykori kiszámíthatósága ellenére is - lebilincselő, felvetései fájóan helyénvalóak, morális kérdései gyomorba vágóak, és jól eltalált karakterein keresztül a társadalmi drámát is kiaknázza. Ebben a világban előfordul, hogy a robotok emberségesebbek az embereknél, utóbbiak pedig szívtelenebbek a gépeknél, miközben az irónia is felüti a fejét (elég csak a robotra gondolni, akit Simonnak hívnak, és máris beugrik, hogy Simon most nem mondja, hanem csinálja).
Itt állok a kapui előtt
Nemcsak a State of Mind atmoszferikus világát és annak érdekes figuráit pingálták fel profi festő módjára a virtuális vászonra, de az ábrázolásmód is olyan, mintha egy művész játszadozott volna el a lehetőségekkel az avantgárd irányzat jegyében: a realisztikus környezet ugyanis alacsony poligonszámú karakterekkel társul, így az emberi vonások is mesterkéltebbé, darabosabbá válnak, ezáltal pedig még jobban felerősítik a játék koncepcióját. Ezzel az eleggyel különösen erős hangulatot tudott teremteni a fejlesztőcsapat (amire még ráerősítenek a korrektül megkomponált, de nem különösebben emlékezetes dallamok is), amelynek keretében Nolannel és más karakterekkel lényegében egy TPS nézetű kalandjátékot kapunk, így aki Deus Ex-szintű lövöldözésre vágyik, annak máshol érdemes kutakodnia. Viszont a játékmenetet színesítő minijátékok legalább nem éreztetik magukat időhúzásnak, sikerült mindegyikbe vinni valami változatosságot. A készítők persze nem egy AAA kategóriás projekt büdzséjével rendelkeztek, mint amilyen a hasonló témájú Detroit: Become Humané volt, tehát abszolút nem meglepő, hogy az alacsonyabb költségvetés tetten érhető néhány sutább animáción, karakterünk frusztráló mozgásán és a minijátékok kidolgozottságán is. Plusz bizonyára a főszereplőt megszólaltató Doug Cockle (Ríviai Geraltként hallhattátok) sem dolgozott ingyen, de a színész minden egyes dollárt megért, mivel érdekesebbé varázsolja Richard eleinte ellenszenves, majd jellemfejlődésen keresztülmenő figuráját, akinek személyiségét a megválasztható dialógusokkal picit mi is formálhatjuk.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni!
A State of Mind kényelmes tempóban nyolc-kilenc óra alatt végigjátszható, de nem is a játékidő hosszúsága a legfontosabb szempont, hanem a mondanivaló, amin még napok múlva is kattogni fog az agyunk, önkéntelenül is gyártva az elméleteket - már ha olyan beállítottságú valaki, hogy megrágja magában a magvasabb gondolatokat. A Daedalic fejlesztése sokkal inkább érezteti magát művészeti alkotásnak, mintsem klasszikus értelemben vett videojátéknak, ez pedig nem mindenki ízlésének felel meg, de ha rá tudunk hangolódni a játék atmoszférájára, lassú tempóban haladó cselekményére, és nem rettent el bennünket ijesztő jövőképe, akkor garantáltan emlékezetes, már-már jellemformáló pillanatokban lehet részünk. Ez pedig bőven feledtetni tudja azokat a negatívumokat, amelyeken át kell vergődnünk, hogy hozzáférhessünk a játék kvintesszenciájához.