Tizenhét évvel ezelőtt a Blizzard belekezdett egy mesébe. Bátor földlakók, rovarszerű idegen lények és intelligens földönkívüliek kapták ebben a történetben a főszerepet. Az ő kalandjaikról, vágyaikról, gonoszságukról szólt a StarCraft univerzum, amely 2015 novemberében új fejezetet nyitott. Ez az új kezdet azonban fabatkát sem ér, amennyiben nincs elvarrva a régi éra összes szála. A Blizzard 2010-ben indította el a StarCraft II-t, de mindenki legnagyobb meglepetésére bejelentette, hogy három különálló játékban meséli el a teljes sztorit. Az emberekkel indított még 2010-ben, majd jött a zerg hódítás 2013-ban, végül a protoss szabadságharc most, 2015-ben. Szinte az összes régi szereplő visszatért, de minket értelemszerűen csak a három vezér hozott lázba, valamint Sarah és Jim meghatóan szép szerelmes története. Mert bizony a StarCraft világában dúlnak az érzelmek. Ezt lehet szeretni vagy gyűlölni, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a Blizzard tehetséges történetmesélő. Elképesztően színes karakterekkel töltötték fel az univerzumot; ez tipikusan az a játék, amelyben minden párbeszédet végighallgatunk, és minden egyes küldetésleírást elolvasunk. Míg a Wings of Liberty egy bajba jutott hercegnő megmentéséről szól, addig a Heart of Swarm egy bosszúhadjárat, melynek végén kielégülnek gyilkos ösztöneink.
A Legacy of the Void sokkal nagyobb léptékben gondolkozik, egy egész faj és persze nem mellesleg az univerzum túléléséről szól. A főszerepet Artanis, a fiatal, de rendkívül tehetséges protoss hadvezér kapta. Az ő feladata lesz összehozni az egymással cseppet sem barátságos kapcsolatot ápoló protoss frakciókat. Három elidegenedett csoportot kell meggyőznie, hogy tartsanak vele, és mentsék meg együtt a galaxist. A protoss fajtársak mellett segítséget kap régi barátjától Jim Raynortól, sőt még a zerg királynő, Sarah Kerrigan is felajánlja szolgálatait. Szükség is lesz egy erős szövetségre, mivel a szorító másik sarkában nem kisebb ellenfél gyűjti seregét, mint Amon, a bukott xel'naga, aki egyszer s mindenkorra szeretné megtörni az élet körforgását az univerzumban.
Egy letűnt kor emléke
Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi évben hány valós idejű stratégiai játék jött ki PC-re (konzolokon a Halo Wars volt az utolsó értékelhető próbálkozás, azóta totális mélyrepülésben van a műfaj). 1998-ban azonban más volt a helyzet, akkoriban az RTS-ek virágkorukat élték, olyan zseniális sorozatok tartották lázban a rajongókat, mint az Age of Empires, a Warcraft, a Command & Conquer vagy a Red Alert. Jómagam C&C-rajongó voltam, a NOD-GDI viszály miatt kevés időm maradt elmélyedni a zerg, terran és protoss háborúkban. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy dömpingben szép lassan kimaradt a StarCraft sorozat, és mire észbe kaptam, már 2010-et írtunk, és bemutatkozott a nagy űropera második felvonása. Innentől kezdve azonban kiemelt figyelmet szenteltem a játéknak, mindhárom részt végigjátszottam, és tettem egy rövid, de annál megszégyenítőbb kiruccanást a kompetitív multiplayer meccsek világába is. Férfiasan bevallom, hogy multiban az esetek nagy részében durván megaláztak (meggyőződésem, hogy minden egyes alkalommal koreai játékossal hozott össze a balszerencse), de a történetmesélés részét rajongásig szerettem; mindkét korábbi epizódot többször is végigjátszottam, sőt még nehezebb szinten is elkezdtem a hadjáratokat. Az alapok az elmúlt 17 évben nemigen változtak: kétféle nyersanyagból gazdálkodva kell egy ütőképes hadsereget felállítani, majd irgalmat nem ismerve földbe döngölni az ellenfelet. Az eredeti elképzelés nem sokat változott: a Legacy of the Void is ugyanerre a sémára épül, bár azért van néhány újdonság, amire büszke lehet a Blizzard fejlesztőgárdája.
Testre szabva
Mint minden egyes StarCraft II részben, most is a hadseregünk gerincét képező egységek felkutatása lesz elsődleges feladatunk. Noha ennyiből áll küldetéseink nagy része, a Blizzard értő kezei még ezt is izgalmassá formálták. A különböző frakciók meggyőzésével ráadásul újabb egységvariációk állnak hadrendbe, és ezek a módosítások sokszor alapjaiban változtatják meg stratégiánkat. Összesen 22 küldetést kapunk a Legacy of the Voidban, bár szívem szerint ehhez azért hozzáadnám a mindenki számára ingyenesen elérhető három missziót tartalmazó Whispers of Oblivion minihadjáratot is. A küldetések az esetek nagy részében korrektül megtervezettek, izgalmasak, és az átvezető animációknak köszönhetően a történetvezetéssel sincs gond. Egyes misszióktól azonban a sorozatos vereségeknek köszönhetően kissé frusztrált lettem, ám stratégiaváltással ezeket az akadályokat is le tudtam küzdeni. Nagyjából 15-20 óra alatt kényelmes tempóban is végigvihető a fősztori, persze csak akkor, ha szépen végighallgatjuk a dialógusokat.
A protoss hadjárat főhadiszállása ismét egy űrhajó (Spear of Adun), ezt fejlesztgetve különféle bónuszokhoz juthatunk a földi ütközetekben. Segítségével bárhová lesugározhatunk pilonokat és egységeket, rövid időre feltápolhatjuk alakulatainkat, tüzérségi támogatást kérhetünk a szorult helyzetben lévő bázisok megsegítésére, sőt szükség esetén még az időt is megállíthatjuk.
Később érkeznek választható passzív képességek is; az egyik kedvencem a mechanikus gépezetek javítása volt az űrből. A különféle képességek feloldásához különleges nyersanyagra lesz szükségünk, melyet kizárólag úgy szerezhetünk be, ha megcsináljuk a mellékküldetéseket - okos módszer arra, hogy felderítsük az egész térképet, és kicsit meghosszabbítsuk a játékidőt.
A Legacy of the Void befejezése után ért az igazi nagy meglepetés: a három küldetésből álló epilógus, amelyben a Blizzard zseniálisan elvarrta a 17 éves saga szálait. Ebben az a legnehezebb, hogy itt már nemcsak a protoss oldalon kell helytállnunk, a terranok és a zergek is kaptak egy-egy saját küldetést a nagy fináléban. Komolyan mondom, először azt sem tudtam hova klikkeljek, annyira furcsa volt oly sok idő után ismét zerg egységeket növeszteni a lárvákból; ráadásul ezek a küldetések kifejezetten nehezek voltak, szóval össze kellett kapnom magam, hogy megtudjam, mi lett a sztori vége. Nem kenyerem a poénok lelövése, szóval maradjunk annyiban, hogy minden kérdésünkre választ kapunk, és nem kell csalódnunk a Blizzard kreatív szakembereinek munkájában. Kevés játék tud így megérinteni, örülök, hogy a második rész nem maradt ki az életemből.
Ketten a világ ellen
A kampány befejezésével nincs még vége a mókának, öt coopküldetés keretében fejleszthetjük fel hat hősünket. Ez egy nagyon nyugis, stresszmentes környezet, amelyben azonos szintű játékosokkal vághatunk neki a gép elleni küzdelemnek. Hősöket sajnos nem irányíthatunk közvetlenül, de legalább fejlődnek a küldetések alatt, és folyamatosan új fejlesztések lesznek elérhetők általuk. Ezekben a küldetésekben az MI meglepő dolgokra képes: a terran ellenfelek például egészen kreatív módon használják lopakodóegységeiket és a miniatombombákat. Sajnos egyelőre csak öt küldetést kapunk, és bár ezek sok mindenben nem térnek el egymástól (két támadó, két védekező és egy hibrid), lefogadom, hogy idővel bővülnek majd. A coopküldetésekben rengeteg olyan tartalmat találunk, ami sehol máshol nem fellelhető - már csak ezért is érdemes egy próbát tenni velük. A másik okos újítás a multiban az Archon mód (utalás a protoss egységre, amely két önfeláldozó dark templar egyesülésével jön létre), ebben két játékos irányít egy bázist. Ideális mód arra, hogy a kezdők megtanulják a mikromenedzsment alapjait, s míg az egyik a fejlesztéssel pepecsel, addig a másik a harctéren teljesít szolgálatot.
A Legacy of the Void méltó lezárása a StarCraft II-nek. Hihetetlenül addiktív játék, pillanatok alatt azon kapjuk benne magunkat, hogy már éjfél körül jár az idő, és még mindig nem untuk meg a zerg egységek exterminálását. Az újításokkal együtt talán a sorozat legjobbja, ráadásul önállóan is játszható, így a kezdők is kipróbálhatják magukat ebben a szebb időket megélt műfajban.
