Spyro…? A név ismerős, de az idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára - mondhatnánk, ha a sivatagban élő remeték lennénk, de ettől még igaz a dolog: a lila kölyöksárkány nevének feltűnését legutóbb 2000-ben ünnepelhettük úgy istenigazán. Azóta csak gyenge kézi konzolos és mobilos epizódok, illetve igen fura mellékszálak jelentek meg - DS-en még egy szerepjáték is született -, folyamatosan rombolva a széria renoméját. (Talán páran még emlékeznek: az azóta megboldogult Skylanders sorozat első részét minden idők egyik legátlátszóbb marketingblöffjével Spyro játéknak próbálta álcázni a kiadó, de hát ezt nem igazán hitte el senki.) Az Activision piackutatói azonban levonták a következtetést a Crash Bandicoot remaster sikeréből: a PlayStation-nosztalgia minden mást elfeledtet - ezért aztán elkészült az eredeti Spyro trilógia igényes felújítása is.
'98 sztárja?
A bejelentésre érkezett reakciókból nyilvánvaló, hogy az eredeti Spyro játékokra rengetegen emlékeznek vissza szeretettel - megvallom, én nem vagyok köztük. Hiszem, hogy 1998 a játékvilág egyik legjobb éve volt, de még ha kizárólag a PlayStationt nézzük, akkor sincs benne a Spyro a személyes top 10-emben. Hogy is lehetne, hisz ez az év hozta el sok más Nintendo 64-es és PC-s klasszikus mellett a Metal Gear Solidot és a Final Fantasy Tacticset, a Resident Evil 2-t és a Xenogearst, a Suikoden II-t és a Parasite Eve-et. Ha azonban pár évvel fiatalabb lennék, minden bizonnyal a Spyro rabolta volna el minden időmet.
Merthogy a Spyro, és ez a felújított-megszépített új változatokat kipróbálva még nyilvánvalóbb, kifejezetten gyerekeknek készült. Ráadásul azon ritka gyerekjátékok közé tartozik, amelyek nem primitív megoldásokkal és igénytelen kivitelezéssel jelzik, hogy a kritikai érzékük teljes tudatában még nem levőket tekintik célcsoportjuknak - nem, remek játék készült a fiataloknak 1998-ban (aztán még egy-egy a következő két évben), és az többé-kevésbé ma is megállja a helyét.
Három az egyben
A Reignited Trilogy tehát az eredeti PlayStation-ös trilógiát újította fel, azokat a játékokat, amelyekkel az Insomniac először aratott jelentős sikereket. A jól működő 3D-s platformjátékok ekkoriban kis túlzással Nintendo-exkluzivitással rendelkeztek, így a Spyro nyitott pályái, gyors tempója és remek grafikája nagy felhördülést keltett. Állítom, hogy rögzített nézőpontja miatt a játékmenet terén is komoly korlátokkal küzdő Crash Bandicoot játékoknál Spyro kalandjai sokkal játszhatóbbak és izgalmasabbak voltak.
De miről is van szó? Az első részben hamar megismerjük Spyrót, a barátságos tinisárkányt, aki méretével ugyan eltörpül fajtársai mellett, ám mivel egyedül ő úszta meg a Gnorc nevű ork kristályosító varázslatát, az ő pikkelyes nyakába szakadt a feladat, hogy megmentse a világot. A folytatásban a nagy hajcihő végeztével nyaralni induló jószágot eltérítik, és végül egy Ripto nevű gonosz alak ellen vezetett mágikus polgárháborúba csöppen bele, majd a trilógia záródarabjában elrabolt sárkánytojásokat kell visszaszereznie egy gonosz varázslónőtől. Oké, egyik történet sem különösebben érdekes vagy meglepő, de nem zavaróan ostobák, ráadásul a tesztemet végignéző gyermekek (hét-, illetve tízévesek) jól szórakoztak a számomra bárgyú körítésen is.
Parányi mérete ellenére Spyro tökéletesen alkalmas minden feladatra: bár tényleges repülés helyett inkább csak siklik a levegőben, tűzlehelete és szarvai halálosak. A játékmenet java része e három képesség használatára épül: a nagydarab, de általában nem sok kihívást kínáló ellenfeleket elimináljuk, majd akrobatikus képességeinket használva megpróbálunk minden ékkövet, kulcsot, extra életet, talizmánt és egyéb izét begyűjteni.
Az első és a harmadik rész viszonylag kisebb világokra van osztva: Spyrónak mindig meg kell tisztítania a központi területet, majd az innen nyíló térkapukon át érheti el a kisebb helyszíneket. Ha végre sikerül megfelelő zsákmányra szert tennie, megnyílik a központban egy főellenség, és ha őt is lecsaptuk, ugorhatunk a következő zónába. Ugyan a második rész is használ kisebb helyszínekre vezető térkapukat, de itt mindössze három hatalmas, jobbára lineáris világ van, amelyekben a továbbjutás gátját általában valamilyen képesség hiánya jelenti - és pont azért kell a kisebb zónákat felkeresni, hogy azokban összeharácsoljuk a megvásárlásukhoz szükséges vagyonkát.
Mint régen
Bár a látványvilágot tekintve ég és föld a különbség az eredeti, illetve a Reignited verziók között, a játékok minden más tekintetben azonosak. Minden helyszín pontosan ugyanakkora, az ellenfelek is azt tudják, mint '98-ban, és a legutolsó drágakő is ugyanazon a szirten vagy ficakban van elrejtve. A főellenfelek nem igényelnek új taktikát, a minijátékok sem lettek jobbak, és az eredeti részek titkait felfedő útmutatók minden további nélkül használhatók ma is. E tekintetben tehát, csakúgy, mint a Crash trilógiával, tökéletes munkát végeztek a fejlesztők, sőt itt egy lépéssel még tovább mentek: a zenéből van egy újrakevert verzió is, de puristák számára az eredeti is választható.
Az eredeti Spyro azonban nemcsak nagyszerű grafikája miatt lett népszerű, hanem mert jó volt vele játszani. Ez ma is így van: a magas fűben iramló Spyro már önmagában is vidám látvány, és kis gyakorlás után egész jól végig lehet kommandózni a nagyobb szinteken tüzet fújva, vitorlázva, támadásokat kerülgetve. Nem mondom, hogy bármi újat hoz ez a platformjátékok világába, de akkor is ritka - és általában a Nintendo játékaira jellemző - dolog, hogy pusztán az ugrándozás, a pályák bejárása is öröm.
Erre szükség is van, hiszen máskülönben a játék nem nagyon tudja keverni a lapokat - miután megtanultuk, hogy egy adott ellenféllel szemben a tűzlehelet vagy a szarvak jelentik-e a nagyobb fenyegetést, feladatunk mindössze annyi, hogy mindegyik bestia ellen a megfelelő támadást vessük be (némi extra koncentrációt leszámítva még a főellenfelek sem igényelnek többet). Logikai feladatok nincsenek, viszont a sokszor elérhetetlennek tűnő helyekre tett drágakövek begyűjtése néha elég sok kepesztést igényel. A második és harmadik részt minijátékokkal is telepakolták, és ezek sajnos nagy átlagban nem valami élvezetesek. Kivéve a harmadik rész gördeszkás szakaszai; ezek sem tudják persze felvenni a versenyt a Tony Hawk játékokkal, de legalább nem idegesítőek, ami a jégkorongozásról és az egyéb kihívásokról nem mondható el. Amúgy a két folytatás csak kisebb dolgokban tudott előrelépni: a második részben Spyro megtanul úszni és mászni, a harmadikban pedig rajta kívül még három karakter játszható, mind a maga pici extráival.
Sárkányfű
És hogy minden tökéletes-e? Nem, például nincsenek felirarok az átvezetők alatt. Emellett a játék zavaróan sokat tölt; nem percekig, de így is kizökkent a játékból minden hosszan bámulható töltőképernyő. Nem hiba, csak elmaradás, hogy semmiféle múzeumjellegű bónusz nincs a lemezen, pedig a Reignited Trilogyval majdnem egy napon megjelent SNK 40th Anniversary kiválóan mutatta be, hogy ez mennyit hozzátesz egy gyűjteményes kiadáshoz.
És hát nem tagadható az sem, hogy a három játék során nem változott sokat a széria - csakúgy, mint az a Tomb Raider és a Crash esetében is megtörtént, az évenkénti megjelenés ára az volt, hogy a széria tagjai összemosódnak, nincs igazán lényegi eltérés a részek között. Egyszer talizmánt, másszor sárkánytojást kell hajkurászni, de a lényeg nem igazán változik, és számomra a változatos szórakoztatás jegyében kitalált minijátékok épp az ellenkező eredményt érik el. Ha anno 1998-ban imádtad a Spyrót, de azóta is követted a platformjátékok műfaját, kétségtelenül szimplának, archaikusnak és kicsit talán unalmasnak is fog tűnni ma ez a három játék, legyen akármilyen erős is a nosztalgia hatalma és az új grafika vonzereje. Ha viszont valaki olyannak szánod, aki most tízéves, hát ő pokoli jól fog szórakozni. És sokáig - a három játék összesített játékideje jó 25-30 óra körül mozog, ami a kedvező árazással kombinálva jó karácsonyi vétellé teszi.
