Valamirevaló férfiember számára nirvánaközeli állapot, ha ruszki járművekben nyakig a sárban nyomhatja a gázt. Ha valami, akkor a három éve megjelent Spintires egész jól visszaadta ezt az érzést, bár akadtak hiányosságai. A folytatás is hasonlóra sikeredett, vegyes érzelmeket hagyva az egyszeri játékosban. Vitathatatlanul hibátlan a tajgaérzet, ahol az utak csupán nyomokban léteznek, és az emberi jelenlét néhány omladozó faházra meg elhanyagolt emeletes építményre korlátozódik. A játék csont nélkül visszaadja az inkább funkcionalitásra, semmint kényelemre kihegyezett szovjet gépjárműipar filozófiáját: nem számít, hogy egy autó mennyit zabál, és hogy az ember miként fogja érezni magát néhány órás ücsörgés után benne, mindössze az a lényeg, hogy a technika biztonsággal eljuttassa rakományát A pontból B-be.
Varázslatos vidék, hatalmas autózások
Ahogy az előző részben, úgy most sincs okunk hisztizni a látvány miatt, mivel a fejlesztők ismét csillagos ötösre teljesítettek, így rögtön az indítás után beszippantja a játékost a környezet. A sáros utak, a gödrökben megrekedt víz, a békabrekegéstől hangos folyó felett átívelő, roskatag híd, a fröccsenő talaj és az erdőkben hallható madárcsicsergés mind erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy azt érezzük, ha itt elakadunk, jó eséllyel csak évtizedek múlva találják meg a rozsdásodó vasban reménytelenül vicsorgó csontvázunkat. Mindez hatványozódik akkor, amikor lemegy a nap, és a mocsárból felszálló párában próbálunk tájékozódni, miközben a hűtőrács közepéig merülünk a koszos vízben.
Ugyanez igaz a gépjárművezetésre, hiszen a képernyőről és a hangszórókból elég hitelesen árad az orosz vasak nosztalgikus hangulata, amint egyetlen gázfröccsel több liternyi üzemanyagot fogyasztanak el, míg a finoman szólva tökéletlen égésről a kipufogóból áradó hatalmas, kékesfekete füstfelhő tájékoztat. Amikor pedig a nagyobb kihívást jelentő szimulációt választjuk, ügyesebben kell zsonglőrködnünk a rendelkezésre álló technikával, tehát nem kapcsolhatjuk bármikor a difizárat, és a magasabb sebességi fokozatok sem állnak rendelkezésre, cserébe van még felezőnk, sőt amolyan harmadolónk is (már ha létezne ilyesmi). Olykor tényleg csak centizgetve, a trepnibe taposott gázt messziről elkerülve úszhatjuk meg, hogy végleg ott ne maradjunk a mocsok közepén, és főleg akkor éri meg okosnak lenni, amikor még fa sincs a közelben, hogy ügyesen kicsörlőzzük magunkat.
Kérek egy vegyest!
Összbenyomásunk egyértelműen pozitív a MudRunnerről, de azért akadnak dolgok, amelyeken morgolódhatunk egy kicsit, ha szeretnénk. Egyrészt igazán jó, hogy végre vannak küldetések, mert így nem olyan céltalan a kóborlás a sárban, másrészt viszont időnként idióta feltételekkel szerezhetjük meg a maximális elismerést. Például tiszta röhej, hogy ha külső nézetbe kapcsolunk, már nem leszünk perfektek, holott a játéknak az egyik legnagyobb dobása a látvány, ahogy fodrozódik a víz, fröccsen a retek, koszolódik a kaszni. De ez csak apróság, könnyen túl lehet lépni rajta. Azon viszont nem, hogy a kamerakezelés jottányit sem javult, ugyanolyan botrányos, mint az előző részben. Sikerült megtartani azt a teljesen hülye logikát, hogy nem zoomolhatunk ki és be kedvünk szerint, hanem csak körbeforgathatjuk a kamerát, ami hol erősebben, hol kevésbé követi a járgányt, de tökéletes nézőpont nincs. Mindemellett van 19 jármű, öt ismert és kilenc új térkép, remek hangulat, csodás dagonyázás, szóval összességében jó a játék, és számíthatunk a felhasználói tartalmakra.
