Már bőven túljutott zenitjén a kalandjátékok műfaja, és épp létezésének legnagyobb válságát élte, amikor 2002-ben bemutatkozott a Frogwares első alkotása, a Sherlock Holmes: The Mystery of the Mummy. A belsőnézetes, alapvetően fejtörők megoldására kihegyezett kaland ugyan nem nyűgözte le az akkori kritikusokat, de eleget adtak el belőle ahhoz, hogy megtérüljön, sőt nyereséget is termeljen, ezáltal folytatásra ösztönözve a szárnyait bontogató stúdiót. Én akkoriban éltem az RTS-korszakomat, és csak később nyitottam más műfajok, köztük a kalandjátékok felé, így amikor 2009 magasságában végre a kezembe került a Sherlock Holmes: The Silver Earring, már az üzletek polcain sorakozott három további epizód is.
Mivel a klasszikus whodunit (ki tette?) vonalat követő point & click krimivel remekül szórakoztam, még azon a nyáron tengelyt akasztottam Cthulhu híveivel (Sherlock Holmes: The Awakened), az úriember mestertolvajjal (Sherlock Holmes Versus Arsène Lupin) és a Hasfelmetszővel (Sherlock Holmes Versus Jack the Ripper). Azóta is izgatottan várom a sorozat újabb részeit, mert nemcsak arra vagyok kíváncsi, milyen bűnesetek fogják majd munkára a fejemben kattogó fogaskerekeket, hanem arra is, miként újul meg a jellegzetes Frogwares-formula, miközben egyszerre kellene megfelelnie a hardcore rajongók elvárásainak, és a műfaj iránt eddig kevés érdeklődést mutató játékosokat is megszólítania.
Az évek során emiatt cserélte le a csapat házon belül hegesztett motorját Unreal Engine-re, ezért mondott le a nagyobb ívű, egész játékot megtöltő bűnügyekről kisebb, egymáshoz csak lazán, vagy sehogyan sem kapcsolódó esetek kedvéért, ennek okán igyekezett QTE-szegmensek révén dinamizmust vinni a lassú mederben csordogáló nyomozásba, és végül ez vezetett ahhoz is, hogy a puzzle-ök fokozatosan kikoptak a Scottland Yardot számtalanszor kisegítő detektív kalandjaiból. A Sherlock Holmes Chapter One pedig szó szerint új fejezetet kezd a széria történetében azzal, hogy nyitott világban engedi szabadon kóborolni a jelentősen megfiatalított címszereplőt.
Gyilkosok paradicsoma
Valójában már a 2016-os Sherlock Holmes: The Devil's Daughter megtette az első tétova lépéseket ebbe az irányba, érzékelhetően megnövelve mozgásterünket, miközben Holmes és Watson életkorából is lecsípett jó néhány évet (figyelmen kívül hagyva, hogy cselekménye a The Testament of Sherlock Holmes után foglal helyet az idővonalon). De a Frogwares első ténylegesen open world játéka csak ezután látott napvilágot a The Sinking City képében. Ám míg az említett lovecrafti horror díszleteként szolgáló, félig elárasztott Oakmontról mindent elmondhattunk, csak épp azt nem, hogy képeslapra való, addig a Sherlock Holmes Chapter One kedvéért megtervezett Földközi-tengeri sziget valóságos turistaparadicsom.
Cordona annak köszönheti sokszínűségét, hogy az évszázadok során számos alkalommal cserélt gazdát, pillanatnyilag épp a britek fennhatósága alá tartozik, de korábban részét képezte az Oszmán Birodalomnak is. Emiatt érezzük úgy az óvárosba lépve, mintha törökországi nyaraláson vennénk részt, természetesen a portékájukat kínálgató árusokkal (róluk később) teli bazár és mecset is van a környéken. Cordona pénzügyi és adminisztrációs központja tulajdonképpen London kicsiben, csak épp nem borítja köd, és nem szitál folyton az eső. De találunk pazar villanegyedet, a kéményükön át sűrű füstöt okádó üzemeknek és munkások düledező szállásainak otthont adó kerületeket is, ahol senki sem hajlandó szóba állni az emberrel, ha rendezett a külseje.
Cordona azonban nem az imént felsoroltak miatt ideális terepgyakorlatra Sherlocknak, hanem azért, mert a helybéliek imádják legyilkolni egymást. Időnként régi, akár generációkon át gondosan megőrzött és ápolt sérelmek törnek a felszínre, máskor viszont alkalom szüli a tettest. És mindegyik csirkefogó csak arra vár, hogy nyakon csípjük, mivel a helyi rendőrség nem áll a helyzet magaslatán. Az egyik opcionális ügyünk majd épp az lesz, hogy megtaláljuk a nyomtalanul felszívódott főnyomozót.
Mellesleg Sherlock is az otthonának nevezhette egy ideig Cordonát ahova tízévnyi távollét után tér vissza. Igazából csupán az anyja sírjához szeretne ellátogatni, ám sokáig elfojtott emlékek, és egy véletlenszerű (vagy inkább sorsszerű?) találkozás hatására gyanút fog, hogy talán nem minden történt annak idején úgy, ahogy a bátyja, Mycroft előadta. Emiatt úgy dönt, hogy addig marad a Holmes família birtokán, Stonewood Manorben, amíg gondosan át nem fésüli a családi szennyeskosarat. Eközben pedig akaratlanul is belebotlik pár (tucat) kisebb-nagyobb bűnügybe, akár "véletlenül" hallgatózva, sőt némelyik egyenesen házhoz jön. És valóban sokfélék, akad minden, mint a búcsúban: szeánsz közben meglovasított drágakő, megvadult elefánt által agyontaposott mecénás, matrózokra vadászó sorozatgyilkos, vandalizmus a galériában és még hosszan folytathatnám.
Bárki hibázhat
Akinek volt már szerencséje az utóbbi pár év Sherlock-játékához és akár még a The Sinking Cityhez is, akkor viszonylag hamar otthon fogja érezni magát a Chapter One sokrétegű menürendszerében. Open world ide vagy oda, az alapszabály, hogy amikor valami konkrétumot keresünk vagy azzal kapcsolatban kérnénk útmutatást a helybéliektől, akkor azt előbb úgymond ki kell tűznünk a képernyőre. Ha erről nem feledkezünk meg, akkor csak elvétve fogjuk azt érezni, hogy elakadtunk, nem tudjuk, merre tovább.
Velem mindössze egyszer fordult elő, amikor afrikai menekültnek próbáltam a nyomára bukkanni zsebemben a részletes személyleírás alapján készült rajzzal, de senkiből sem tudtam értelmes választ kicsikarni. Egészen addig, még egy másik afrikaira nem leltem a tömegben. Itt azért nem bántam volna, ha egy picit egyértelműbb támponttal szolgál a játék, amely már korán elengedi a kezünket. Az sem segített, hogy elfelejtettem átöltözni. A The Devil's Daughterben csak ritkán alkalmazott álcázásra ezúttal sokkal sűrűbben vagyunk rákényszerülve, mert ha jólöltözött ficsúrként térünk be egy haramiákkal teli kocsmába, kizárt, hogy szóba álljanak velünk.
A nyomozás maga is csupa ismerős mechanika ötvözetéből épül fel. Jellemzően azzal kezdődik, hogy alaposan körülnézünk a tetthelyen, összegyűjtjük a bizonyítékokat, vizualizáció segítségével megkíséreljük gondolatban feleleveníteni a történteket (érdekes, hogy ebben nincs helye hibának, addig kell ismételgetnünk, amíg tökéletes nem lesz), gyakorta pedig különféle archívumokban turkálva további értesülésekre is szert teszünk. Ezekhez adódnak még hozzá azok a következtetések, amelyeket Sherlock a potenciális elkövetőket szemügyre véve von le, miközben eltársalog velük.
Itt már hibázhatunk, ahogy az információk összegzésére és rendszerezésére használatos elmepalotában is, ahol addig-addig párosítgatjuk az összetartozó adatokat, mígnem a végére kirajzolódik egy lehetséges forgatókönyv. Azt pedig már nekünk kell eldöntenünk, hogy ha több gyanúsítottunk is van, kit vádoljunk meg bűncselekménnyel, és még utána is határozhatunk az illető sorsáról. Az elefántos ügyben például akár mindkét gyanúsítottat felmenthetjük, hogy az egészet az ormányos nyakába varrjuk. Mindenki cselekedhet belátása szerint.
Kedves John
Több alkalommal is szóba hozták a fejlesztők, mégsem árt egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy ez a John, nem az a John, akit Sherlock oldalán szoktunk látni. (Kevéssel a kezdés után fény derül majd a kilétére, és kettejük kapcsolatának természetére, a végére pedig az is értelmet nyer, hogy miért tartották az írók fontosnak beleszőni a narratívába, de nem szeretnék senkit sem megfosztani a felfedezés örömétől, ezért tőletek is azt kérem, ne spoilerezzetek.) Emiatt ne is várjuk tőle, hogy aktívan segítse a nyomozást, nem ez a szerepe: megfigyel, kommentál, kritizál, naplót vezet, alkalmanként hasznos, de még gyakrabban oda nem illő megjegyzéseket tesz.
Sőt bizonyos helyzetekben kihívást intéz Sherlock felé, amit akár figyelmen kívül is hagyhatunk, de miért is akarnánk csalódást okozni neki, ha ráadásul még izgalmasabbá is válik azáltal a játék, hogy például elsőre el kell találnunk, hogy ki késelt meg egy matrózt, majd lökte ki áldozatát egy torony ablakán, vagy egyetlen kör alatt megfordítanunk és megnyernünk egy elvesztettnek tűnő sakkpartit. John nélkül kétségtelenül szürkébb lenne a Sherlock Holmes Chapter One, elvégre ő a játék elsődleges humorforrása, noha főhősünknek sem kell a szomszédba mennie pár szellemes poén kedvéért.
Többet erővel, mint ésszel
Sherlock Holmes eredeti kalandjai sosem bővelkedtek parádésan megkomponált ökölharcokban, de Doyle félreérthetetlenül utalt rá, hogy a 221B Baker Street lakója járatos kora divatos harcművészetében, a botvívást boksszal, továbbá a savate és a dzsúdzsucu elemeivel vegyítő bartitsuban - noha az író tévesen baritsunak nevezte. Ebből fakadóan badarság lenne azt állítani, hogy semmi keresnivalója az akciónak egy adaptációban vagy egy, a karaktert szerepeltető vadonatúj történetben. Guy Ritchie olvasatában például a Robert Downey Jr. által megformált mesterdetektív nagyobb részben támaszkodott páratlan megfigyelő és dedukciós képességeire, mint testi erejére, amikor csetepatéba keveredett, de hírnevét Sherlock Holmes-játékokkal megalapozó Frogwares is próbálkozott már azzal, hogy adrenalinpumpáló harcjeleneteket csempésszen alkotásaiba. Ezek mindeddig kimerültek egyszerű QTE-kben, ám a csapat most egy merész döntéssel felfegyverezte az ifjú Sherlockot.
Simán megtehetjük, hogy hidegvérrel lepuffantunk minden gazfickót, cserébe csak Jon megvető pillantásait kell tűrnünk, és megelégednünk azzal, hogy kevesebb jutalom üti a markunkat. De ez annyira karakteridegen, hogy bizonyára a többség inkább a nehezebb utat választja, és megpróbálja nem halálos módszerekkel ártalmatlanítani ellenfeleit. Ilyenkor célzott lövéseket adunk le egy zsák lisztre, egy égve felejtett olajlámpásra, ami megzavarja a közelben tartózkodó rosszfiút, és nekünk nincs más dolgunk, mint a pillanatnyi megingását kihasználva egy QTE keretében kifektetni. Persze eközben ők is lőnek ránk, tehát folyamatosan mozgásban kell maradnunk, fedezéket keresnünk, miközben fél szemünk a csirkefogókon, a másik a tubákos szelencénken. Ha ugyanis a képükbe szórjuk, attól rövid időre harcképtelenné lesznek, magyarán csak a kegyelemdöfést kell megadnunk, persze képletesen szólva.
Némileg nehezebb a dolgunk, ha páncéldarabokat viselnek a pernahajderek, mert először is azokat kell lehámoznunk róluk, mégpedig szigorúan meghatározott a sorrendben: előbb a végtagok következnek, csak utána az arcot részben vagy teljesen elfedő fémmaszk, és amíg nem végeztünk, addig nem is alkalmazhatjuk ellenük az imént említett taktikák egyikét sem. Emiatt előfordult, hogy percekig kergetőztem a betyár népséggel, mire mindenkit sikerült két vállra fektetnem.
Túl azon, hogy némely megoldás fájóan logikátlan (a szemnyílások miatt a tubáknak minden körülmények között hatnia kellene), az összecsapások kiábrándítóan kevés változatosságot mutatnak, varázsuk pedig - ha volt is valamennyi kezdetben - hamarabb elillan, minthogy kimondanánk: Elementary! Valószínűleg a srácok is érezhették, hogy nem az összecsapások képezik a Sherlock Holmes Chapter One csúcspontját, emiatt - nagyon helyesen - elválasztották a küzdelem nehézségi szintjét a nyomozásétól, így akár olyan beállítást is választhatunk, amely lehetővé teszi, hogy a narratívába integrált lövöldözéseket átugorjuk.
A zsiványtanyák kipucolása pedig egyébként is opcionális, emiatt nyugodtan kihagyhatjuk, ha nem lelünk örömet a harcban. Tegyük hozzá, hogy azért nem teljesen haszontalanok, mert általuk lehet a leggyorsabban pénzt keresni, amiből aztán megvásárolhatjuk a világ összes öltözékét, fejfedőjét, sminkjét és mindent, ami a tökéletes álcához kellhet. Nem is beszélve Stonewood Manor elárverezett berendezési tárgyairól és a Holmes család ereklyéiről, amelyek visszaszerzése további emlékeket csalhat elő Sherlock gyerekkorából.
Vissza a Start mezőre
A Sherlock Holmes széria tulajdonképpeni rebootjára azért is szükség lehetett, mert a Frogwares a külső szemlélő számára nehezen átlátható jogvitába keveredett a Focus Home Interactive (ma már Focus Entertainment) és a Bigben Interactive (ma már Nacon) kiadókkal. Nem véletlen, hogy a Chapter One megjelenését, valamint azt megelőző és kísérő kommunikációt már saját erőből intézi a stúdió. Mellesleg a most lefektetett alapokra a továbbiakban is bátran építkezhet, csupán meg kell találnia a módját, hogy miként is tudná ténylegesen kiaknázni a nyitott világban rejlő lehetőségeket, hogyan csatornázhatná be a játékmenetbe a jelenleg csupán hangulati elemként megjelenő napszakváltást, és akkor már jöhetne a dinamikus időjárás is, hadd legyen csak kövér az a közmondásos lúd.
Dicséretes továbbá, hogy a számos beállítási lehetőség révén mindenki a személyes igényeinek megfelelően szabhatja testre az élményt, és hogy még az első blikkre bonyolult matekpéldának tűnő (pedig nem is annyira vészes) kémiai elemzéseket is átugorhatjuk. Magyarán a Frogwares mindent megtett annak érdekében, hogy tisztára söprögesse előttünk a macskaköves utat, felszámolja az előrehaladásunknak gátat szabó akadályokat, és áramvonalasítsa a mechanikákat. Még így is kell majd egy-két óra, hogy ráérezzünk az ízére, és ne vakargassuk a fejünket tanácstalanul, amiért Sherlock az istennek sem akar rákérdezni arra, amire mi szeretnénk. Aztán persze a homlokunkra csapunk, hogy már megint elfelejtettük kitűzni a megfelelő bizonyítékot, pedig a rendszer felépítése abszolút logikus.
Való igaz, hogy miként a Frogwares eddigi alkotásai, úgy a 8-10 órás fő szál mellett még kétszer ennyi játékidőre elegendő bűnesetet tartalmazó Sherlock Holmes Chapter One is tökéletlen, kelleni fog még egy-két patch, hogy megszűnjön az Xbox Series X-en (ezen a platformon teszteltük) tapasztalható recegés és akadozás. De ezzel együtt is stabilabb a megjelenéskori build, mint sok mai AAA kategóriás játéké. Ráadásul mindeközben kellemes a szemnek, holott érződik rajta, hogy nem költhették rá a világ minden pénzét. És nemcsak a környezet mutatósabb a The Sinking Cityben látotthoz képest, hanem a karaktermodellek is, ám továbbra sem készült elég belőlük ahhoz, hogy ne találkozzunk feltűnően sok ikerrel a városban. Majdnem annyival, mint ahány utalással a Holmes legendáriumra, vagy akár más, ismert videojátékokra.
Bevallom, tartottam tőle, hogy Sherlock tenyérbemászóan arrogáns lesz, és olykor valóban az, de azért többnyire kedvelhető figura, John pedig remek választás volt társnak. Nem úgy, mint a narratíva gerincét alkotó családi dráma, amelyet talán túlzás lenne unalmasnak nevezni, de azt sem állíthatom, hogy különösebben érdekfeszítőnek találtam volna. Bár azt aláírom, hogy ha egy 11 esztendős gyermek szemén át nézzük és értelmezzük a történteket, akkor érthető, hogy miért tulajdonítottak nekik akkora jelentőséget a Frogwares írói.
