A pokol – már amennyire a legtöbb könyvből, filmből, játékból ismerjük – nem egy kellemes hely. Meleg van, sokan vannak, mindenki bánatos, a helyi rendfenntartók pedig ostort csattogtatva fitogtatják felsőbbrendűségüket. Mindenhol csak a reménytelenség, sehol egy jó pizzéria vagy legalább egy borozó. Ugyanakkor a pokolba nem is szórakozni járnak az emberek, és a Saints Row: Gat out of Hellben sem azért szállunk alá, hogy régi jó cimboránkkal, a Sátánnal megigyunk egy jó pofa sört; mégis, talán soha nem volt még ilyen szórakoztató bejárni az alvilág különböző bugyrait. Elhagyva a már eredeti és virtuális változatában is az utolsó sikátorig jól ismert Steelportot, most egy új városba, New Hadesba utaztunk, hogy ott ugyanazt csináljuk, amit korábban is szerettünk – de mostanra kezdünk unni.
Nem kell betojni, csak látogatóban
A Saints Row: The Third még nem rugaszkodott el annyira a valóságtól (leszámítva a zombikat), de mostanra a Volition már nem próbálja fékezni magát. A zinekkel lezajlott végzetes összecsapás után a csapat egy űrhajón folytatja életét. Egy napon Kinzie, a vörös, szeplős hackerlány szülinapján előkerül egy Ouija-tábla, és az egymást gyorsan követő események következtében valamiképp megnyílik egy portál, amely beszippantja az előző játék általunk kreált főhősét, az egykori Egyesült Államok elnökét. Ahelyett, hogy a fejlesztők azt akarták volna bizonyítani, hogy az elnök társak nélkül is képes megküzdeni gonosz hordák ezreivel (ami egyébként más körülmények között igaz lenne), a főszerepet a Harmadik Utcai Szentek legnagyobb badassére, Johnny Gatre osztották. Gat önként vállalkozik a mentőakcióra, de vele tart Kinzie is, pusztán azért, mert szülinapja van, és nagyon szeretne menni.
Szerencsére azért őt sem kell félteni, így két, külsejükben és jellemükben különböző, de azonos képességekkel felruházott irányítható karaktert kapunk, akik között szabadon válogathatunk, vagy coopban együtt vihetjük őket harcba. A sztori főhőse egyébként választásunktól függetlenül mindig Gat marad; az átvezetőkben és oktatóvideókban őt látjuk, Kinzie csak akkor bukkan fel, amikor valamilyen szerepe van.
Ha már sztori, a következő az alapszituáció: a sátán azért rabolta el az elnököt (akit amúgy szintén alig látni), mert hozzá akarja adni lányához, Jezebelhez, annak akarata ellenére. Ne keressetek mélységeket, minden pont olyan kiszámítható, ahogy azt egy ilyen történettől várnátok, csak épp sokkal viccesebb. Hát még az öt különböző befejezés.
Régi jó barátok
Megérkezésünk után a korábbi részekből ismert Dane Vogel, az Ultor vállalat feje fogad minket, aki halála után New Hadesben állt neki karriert építeni. Pusztán üzleti érdekből segít, mert a sátán kiiktatásával csökkennének az adók, ami jót tenne a biznisznek. Most nincsenek kimondott sztoriküldetések, régi barátaink utasítására kell olyan feladatokat teljesíteni, amelyek korábban mellékküldetések voltak. A legtöbbet már ismerjük: a korábbi Insurance Fraud most Torment Fraud, és egy elkárhozott lelket pattogtatunk autóról autóra; a Blazing most Hellblazing, és nem a földön szaladva, hanem repülve kell ellenőrzőpontokat átszelni; a Mayhem maradt Mayhem (a cél a minél nagyobb káosz); a Survival pedig Survival (jönnek az ellenfelek, mi meg irtjuk őket ezerrel). Van néhány vadonatúj tevékenység is, mint a Salvation, melyben a föld felé hulló vagy az égbe emelkedő lelkeket kell elkapnunk (ez mondjuk elég izgi), vagy az Extraction Facility, ahol három bázist kell egyszerre birtokolni (ez meg inkább idegesítő). Oké, hogy a visszatérők most új köntöst kaptak, de míg én a harmadik részben 100 százalékig mindent megcsináltam, a negyedikben ezeket már nagyon untam, és így harmadszorra nagyrészt végképp kiveszett belőlük az izgalom. Azért a 3,5-4 óra alatt teljesíthető főszálban még bőven szórakoztatóak, főleg ha a Saints Row IV-gyel utoljára hónapokkal ezelőtt találkoztunk.
Istenek fegyverzete
A Gat out of Hell ugyan nagymértékben újrahasznosított anyagból készült, de a Volition próbált kísérletezgetni. A játék vitathatatlanul legjobb újdonsága a repülés, ugyanis hőseink szárnyakat kaptak, amikkel szabadon átszelhetik New Hades egét. Kicsit már ez is ismerős a Saints Row IV-ből, csak akkor még legfeljebb siklani tudtunk, konkrétan szárnyalni nem. A város (ami egyébként néhány pontján nagyon hasonlít Steelportra, de fele akkora, és több a szakadék) okosan úgy van megépítve, hogy élvezet legyen körberepülni; az épületeken lyukak tátonganak, néhol épp annyira szűk a két tömb közti rés, hogy pont elférjünk. A Hellblazing útvonalát is úgy határozták meg, hogy egy kisebb hiba is elvegye tőlünk az arany szint teljesítésének lehetőségét, de két-három próbálkozás után bele lehet jönni. Főleg, ha felfejlesztjük a képességeket.
Most is négy, egyenként három változatban használható, „egyszer használatos” képességünk van, ezek közül kettő, a Stomp, az Aura (korábban Buff) és a Blast ugyanazt tudja, mint a Saints Row IV-ben, csak utóbbi nem fagyaszt, hanem kővé változtat, a telekinézis helyére pedig a démonokat megidéző Summon került. Én nagyon jól elvoltam a Stomppal és a Blasttal, a másik kettővel csak akkor foglalkoztam, ha muszáj volt.
A repülés mellett a fegyverek is zseniálisak: egyrészt vannak azok, amiket a hét főbűn ihletett, másrészt olyanokat is találunk, mint az Exodus 10 sáskavető SMG vagy a robbanó békákat lövő Lil’ Croaker. Az ilyen és ehhez hasonló apróságok azért betaláltak, a szokásos Volition minőségben.
A pokolba!
A játékkal az a legnagyobb probléma, hogy elkopott. A tevékenységek már csak ideig-óráig izgalmasak, a grafika pont annyira nem új generációs, mint a Re-Electednél (bár hozzá kell tenni, hogy néhány dolog itt szebb), a bugok ugyanúgy jelen vannak (néha még rosszabbak is), az MI pedig rettenetesen buta, ami néha vicces helyzeteket szül, de legtöbbször inkább zavaró. Tényleg itt az ideje, hogy a fejlesztőcsapat mind a múlt generációt, mind a Saints Row IV-et hátrahagyja, és kiegészítők helyett valami teljesen újjal, merőben frissel lépjen elő (még ha az én maximalista lelkem nyolc órát is ölt bele eddig, és úgy fekszem le aludni, hogy „még azt a clustert csak fel kellett volna venni”). Nem akarjuk őket a pokolba kívánni.
