Igaz, hogy Róma sem egy nap alatt épült fel, de a Cryteknek 10 év sem volt elég arra, hogy bebizonyítsa, játékot is képes csinálni, nem csupán lenyűgöző technológiai bemutatót. Pedig, ha valami, akkor a hányatott sorsú – eredetileg kinectes cím lett volna X360-on – Ryse: Son of Rome lemoshatta volna a szégyen bélyegét. Nem így történt, ám igazság szerint járhattunk volna sokkal rosszabbul is.
Róma fia
A Ryse történetét amolyan „In medias res”-felütéssel vezetik be a forgatókönyv írói, vagyis épp a birodalom fővárosa, Róma ostromával nyitunk. Marius Titus generálist megszemélyesítve lépésről lépésre sajátítjuk el a harcrendszer alapjait, adunk utasításokat csapatainknak, és verekedjük el magunkat Nero császárig, hogy aztán kettesben összezárva kezdetét vehesse a mesedélután. Marius családját tíz évvel korábban barbárok mészárolták le Róma szívében, ám a háttérben apja politikai ellenfelei álltak. Persze mindez csak később áll össze a fiatal római fejében kerek egésszé. Előbb még megjárja Britanniát, bemerészkedik az északi erdőségekbe, ahol többek között Boudicával, az icenusok későbbi királynéjával is találkozik.
A kiszámítható fordulatokban bővelkedő bosszútörténet teljes egészében kitalált, nem követi egy pincsikutya hűségével a történelem menetét, de ez soha nem is volt a Crytek célja, így a mértékkel adagolt mitológiai fűszerezést sem találjuk majd kellemetlennek. Pláne, ha egy hedonista császárhoz méltó köntösbe csomagolva tálalják fel nekünk.
Arról, hogy a Ryse nyújtsa a legszebb látványt pillanatnyilag Xbox One-n, a negyedik generációs CryEngine gondoskodik. Xbox 360-on semmit sem találunk, ami akár csak megközelítené azt a részletességet, ami a vérteket díszítő cirádáktól a hermelinprém szél fodrozta szőrszálaiig terjed. Az arcok kidolgozottsága, a folyékony mozdulatsorokból felépülő harci animációk, vagy épp a fények és árnyékok játéka valóban előrelépést jelent konzolon, ám semmi olyasmit, ami egy jól megválogatott alkatrészekből összetett gamer konfiguráció számára leküzdhetetlen akadálynak bizonyulna.
Róma keze
Egy hack and slash játék gerince a harcrendszer kell legyen, s ha az nem hibátlan, könnyen magával ránthatja a mélybe az egész felépítményt. A Ryse: Son of Rome esetében egy jó ötleteket sem nélkülöző, de inkább felemás, sőt helyenként kifejezetten rossz megoldásról beszélhetünk. A hírhedt E3-as bemutatóval ellentétben ugyan jóval több csapás kell egy ellenfélnek, mielőtt kivégezhetnénk, ám a QTE-kre épülő látványos mozdulatsorokat még akkor is végrehajtja Marius, ha szándékosan rossz gombot nyomunk meg, vagy nem teszünk semmit. S habár nem kötelező kivégezni klóngyárból szabadult, egymásra kísértetiesen hasonlító ellenfeleinket, mégis rá vagyunk kényszerítve, mert más módon nem tudjuk pótolni az elvesztett életerőt.
Persze választhatunk ehelyett sebzésnövelést, vagy több XP-t, de igazán csak az életerőnek van értelme. Még az időlassítással együtt járó egyetlen speciális támadás „üzemanyagaként” szolgáló fókusz sem igazán lényeges.
Hiányoznak a műfaj nagyjait jellemző kombók is, ehelyett a gladiussal és a pajzzsal felváltva támadunk olyan sorminta szerint, ahogy nekünk tetszik. Kulcsfontosságú, hogy az ellenfelek csapásait a megfelelő pillanatban blokkoljuk, a faltörőkos erejű ütések elől pedig lépjünk el.
Bizonyára lesz, akinek sikerül majd barátságot kötnie a végső soron egész látványos, ámbár könnyen megunható rendszerrel, de hogy aligha találunk majd élő embert a tervezőkön kívül, aki az automatikus célzás miatt megbolonduló pilum-hajítást, a ballisztával kilőhető robbanó hordókat, vagy épp a századjára már mérhetetlenül zsibbasztó testudo-formációs menetelést jó ötletnek tartja. Ellenben harc hevében parancsokat üvölteni tényleg jó móka.
Róma bukása
Habár az okkal dicsért látvány végső soron nem szolgál másra, minthogy elfedje a mérhetetlenül elavult játéktervezési megoldásokat, és a cselekmény szálait kibontó átvezető videók sem ejtenének ámulatba, ha egy gyengébb képességű motorral készültek volna, kénytelen vagyok elismerni, hogy akadnak momentumok, amikor úgy torkon ragadja az embert az atmoszféra, hogy levegőt venni is elfelejt. Ilyen Marius lelkesítő beszéde a partraszállás előtt, vagy amikor legionáriusok tucatjait egy fából készült emberóriásba zárva élve lobbantják lángra a barbárok.
Kár, hogy ezzel véget is ért az erények nyúlfarknyi listája. Kapunk ugyan a Call of Duty részekhez fogható hosszúságú egyjátékos kampányon túl kooperatív arénaharcot is, ám abban pont ugyanazt csináljuk társaságban, amit egyedül is. Naná, hogy épp a saját arénák és szabályok létrehozására szolgáló szerkesztő nem készült el a premier napjáig. Kíváncsi vagyok, hogy ingyenes DLC-ként, vagy mikrotranzakció keretében megvásárolható extraként jutunk-e majd hozzá, ha már egyébként is van pénzköltésre lehetőség a játékon belül.
Jelenlegi formájában a Ryse: Son of Rome sajnos nem több egy – szó szerint – szép próbálkozásnál, ami csak nyomokban tartalmaz játékot, hiába csillog rajta fényesen a next-gen burkolat, ha belülről szú rágja és rozsda marja.
