Mikor néhány éve a Guitar Hero épp népszerűsége csúcsán volt, akkor "magukra valamit is adó zenészek" (de inkább a hivatásos fanyalgók) főképp azzal érveltek ellene, hogy "cfhöhh, szánalom műanyag vacak, köze sincs a zenéléshez, debezzeg az igazi hangszer, hát annak aztán nincs párja!" (Vonatkozó szakirodalom még a South Park "Nyálgitárosok" című epizódja).
Ebben éppenséggel volt is némi igazság annak ellenére, hogy kellő mennyiségű sör után még a magukra valamit is adó zenészek is oltári jól szórakoztak a Guitar Heróval. (A ZAP együttes tagjairól például konkrétan tudom ezt, bár mivel nekik HP az énekesük, a "magukra valamit is adó" kicsit talán túlságosan is nagyívű eposzi jelző.) (Egyébként milyen vicces lett volna, ha ezen felbuzdulva a hivatásos katonák is tiltakozni kezdenek a Call of Duty ellen, hogy "de béna ez a játék, köze sincs a háborúzáshoz, fegyverrel sokkal jobb mészárolni...", nem?) Akárhogy is, jött a Rocksmith, ami műanyag vacak helyett igazi gitárt használt, és azt ígérte, hogy ugyanannyira élvezhető lesz mindenki számára. Sőt! Mivel itt már nem csak színes bizgentyűket kell majd nyomogatni, akár meg is lehet tanulni gitározni a játékkal.
Játékos és élvezhető
Ez lenne tehát a Rocksmith, ami elég ütős kombináció - kár, hogy a gyakorlatban ez már nem pont így nézett ki, hiszen az egyébként zseniális koncepciót agyoncsapta, hogy a géppel összekötött gitár hangja késett: a lag némi ügyeskedéssel csökkenthető volt ugyan a "játszhatatlanról" "marha idegesítőre", de ez azért - lássuk be - mégiscsak sovánka, úgyhogy rengeteg játékosnak elvette a kedvét az egésztől (én is csalódottan dobtam félre némi küszködés után). De fejezzük be végre a múlton merengést, mert itt a Rocksmith 2014, melynek legeslegfontosabb újdonsága, hogy eltűnt a lag, nincs késés, nincs idegeskedés, úgyhogy ez az a Rocksmith, aminek mindig is lennie kellett volna. Vegyük is inkább úgy, hogy az első rész nem történt meg.
Interaktív gitároktató?
Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy a Rocksmith alkalmas a gitártanulásra (hatékonysága azonban őszintén meglepett - erről majd később). Sokkal kíváncsibb voltam arra, hogy játékként mennyire állja meg a helyét. Aki ugyanis tanult már valamilyen hangszeren, az tudja, hogy a dolog élvezetes részét véget nem érő, unalmas és könyörtelen gyakorlás egészíti ki, ami nélkül semmit sem ér az egész (hacsak nem vagyunk YouTube-videóból kiesett ázsiai kisgyerekek, akik zsigeri zsenialitással már pelenkában virgáznak bármilyen hangszeren - de a statisztikák és olvasói felméréseink szerint ez elhanyagolható százalékunkról mondható el). A Rocksmith azonban rengeteget tesz azért, hogy változatossá és élvezetessé tegye még a gyakorlást is. Benne van minden, ami a tanuláshoz kell: témakörökre bontott leckék, teljesítményünkhöz alkalmazkodó (de most már manuálisan is állítható) nehézség és így tovább. De hogy például a Guitarcade névre keresztelt minijáték-gyűjtemény új fejezetet jelent a gitártanulás egyetemes történetében, az is biztos.
Ha szereted a gitárkád, vár téged a…
A már ismerős, de továbbfejlesztett Guitarcade módban gitárunkkal irányíthatunk 11 retró hangulatú - egyrészt mert pixeles, másrészt mert klasszikusokat idéző - minijátékot. Tényleg szórakoztatóak, már az a tény is az, hogy valódi gitárt pengetve kell zombikat, vadkacsákat lőni vagy épp oszlopról-oszlopra suhanni nindzsaként. Sokkal fontosabb viszont, hogy minden egyes játék a gitározás olyan aspektusát igyekszik befogni, amit amúgy csak kínkeserves gyakorlással lehet csiszolgatni és tökéletesíteni. A játékok egyre nehezednek, mármint gitártudás tekintetében: az elsőben mindössze annyi kell az irányításhoz, hogy halkabban-hangosabban pengessük a húrokat, de később már a megfelelő húrt kell tépni, majd a bundokra is figyelni kell, aztán jöhetnek az akkordok és így tovább. Ráadásul ügyesen vannak felépítve a játékok, legtöbbjükben mellékküldetések teljesítésével szinteket is léphetünk, így mindig motiváltak vagyunk továbblépni. Kell is a motiváció, mert mire meglesz a trófeákhoz/achievementekhez szükséges tízmillió pont, addigra megőszülünk - más kérdés, hogy annyi gyakorlással a hátunk mögött mintegy mellékesen már gitározni is megtanultunk.
Vicces egyébként, hogy a Guitarcade az a rész, amit a gyakorlott gitárosok a legjobban fognak élvezni, főleg, ha amúgy nem különösebben nagy gamerek. Nekik vicces lesz szokatlan környezetben, mégis számukra teljesen hazai pályán találni magukat. Nekünk is vicces lesz figyelni, ahogy ráflesselnek az "A-mollal zombit lövés"-re.
"Azt mondta, dzsem, de az üvegre jam volt írva"
Nagyszerű játékmód a Session is, amikor egy aprólékosan testreszabható zenekar kísér minket. Nyilván nem tudnak bármilyen eszeveszett váltáshoz alkalmazkodni, de azért megteszik, ami tőlük telik - főleg ha mi is partnerek vagyunk annyiban, hogy tartjuk az előre megadott fekvést. Akárhogy is, tökéletesen el lehet jamelni a láthatatlan srácokkal, akik sokkal türelmesebbek lesznek hozzánk, mint egy valódi zenekarban a többi tag. (Nem lépnek ki, nem hisztiznek, nem hánynak bele a Marshall ládába).
De rettentő sokat el lehet molyolni a Tone Designerrel is, amikor hangcuccunkat elemenként testreszabhatjuk, és a végtelenségig állítgathatjuk gitárhangzásunkat, elmenthetjük a nekünk tetszőket és így tovább. Egy gitárosnak ez is jó móka, mert a valóságban irdatlan értékű hangcuccal szórakozhatunk, itt ráadásul ki sem néznek minket, mint egy hangszerboltból, néhány órányi próbálgatás után. A gitárhangzásokat egyébként ki lehet lopkodni a játékban található számokból is, ha tehát pont ugyanaz az "űrcowboy pengeti víz alatt a ukulelét"-hangzás kell nekünk is, mint ami a Muse "Knights of Cydonia" számában hallható, akkor nyugi, megoldható.
Na de a dalok!
A dalválaszték egyébként kellőképp széles és változatos, de aki nagyon belejön, az úgyis vásárolgat majd magának újakat a játékba épített boltban. Ami éppenséggel nem olcsó mulatság, de hát ezt már a Guitar Heróban vagy Rock Bandben is megszokhattuk - úgyhogy míg a P. Mobilnál mindig két forint volt "az" a dal, addig a Ubisoftnál van az ötszáz is. A Learn a Song játékmód egyébként kézenfekvő: elprüntyöghetjük a választott dal szóló-, ritmus- vagy basszusgitár részét, a gyakorló módban lassíthatjuk, könnyíthetjük-nehezíthetjük valamelyik problémásabb részt, illetve teljesítményünk függvényében tanácsokat kaphatunk, hogy milyen technikák terén szorulunk leginkább polírozásra (eleinte mindegy, mert mindenben). Egy-egy dalhoz több részfeladat is kapcsolódik, több szinten gyűjthetünk pontokat, teljesíthetünk extra kihívásokat, nyilván azért is, hogy motiválva legyünk újból és újból nekifutni, mert gyakorolni azért nem fog helyettünk a játék.
Tényleg működik
A Rocksmith 2014 nem hagyja, hogy akár a fonalat, akár kedvünket elveszítsük: folyamatosan három aktív küldetésünk van, bármelyiket is teljesítjük, már kapjuk is az újabbat, és lassan végigvezet bennünket a játék összes lehetőségén. Menet közben gondoskodik a jutalmazásról is, úgyhogy mindig kapunk valami pozitív visszajelzést. Őszintén: ha csak azoknak szólna, akik tényleg meg akarnak tanulni gitározni, akkor nem sokra menne vele a Ubisoft. Mindenkinek szól, aki szerette a Guitar Herót vagy a Rock Bandet, mert lazán el lehet vele annyit szórakozni - még többet is, a plusz lehetőségek miatt. Profik nem biztos hogy minden elemét értékelni fogják, például ha valaki kottához szokott, annak nem biztos, hogy könnyen átáll rá az agya, de egy próbát mindenképp megér nekik is. Aki viszont elkezdene vagy újrakezdene gitározni, akár zéró tudásszinttel, akár már sok-sok évnyi gyakorlással a háta mögött, és megvan benne az elszántság is, hogy rászánja a szükséges időt, annak mindenképp kincset ér majd a Rocksmith 2014.